A hivatalos adatok szerint a tanulási zavarok a gyerekek tíz-tizenöt százalékát is érinthetik. Ez azt jelenti, hogy valamilyen formában minden iskolás osztályban találkozhatunk vele, vagyis egyáltalán nem olyan ritka, mint azt esetleg gondoljuk. Tanulási zavar az átlagos vagy épp átlag feletti intelligenciájú gyerekeket is érintheti, és elsősorban azt jelenti, hogy az olvasás, írás, számolás területén elmaradás tapasztalható, amely független az iskolai és nevelési körülményektől.
Mivel ránézésre nem állapítható meg a gyerekről, hogy van-e tanulási zavara, sokszor a tanuló lustaságával, a családi és kulturális körülményekkel magyarázzák az olvasás, írás vagy számolás területén tapasztalható alacsony teljesítményt. Ennek elsősorban az lehet az oka, hogy az érintett diák más területeken kifejezetten intelligens, kreatív és értékes személy benyomását kelti, így aztán nehezen érthető, miért nem képes megjegyezni végre, hova kell kitenni az ékezeteket, meg hogy a személyneveket nagy kezdőbetűvel írjuk. Ha képes érett gondolkodásra, összefüggések felismerésére, akkor gördülékenyen kellene haladnia az olvasástanulással, az írással és a számolással is.
Bizonyos szempontból akár azt is mondhatom, hogy némileg szerencsésebbek azok a tanulási zavaros gyerekek, akik teljesítménycentrikus általános iskolában kezdenek, mert ahogy a többi diák elszáguld mellette, mint a gyorsvonat, hamar egyértelművé válhat, hogy valami gond van. Az elfogadóbb nevelési környezetben nevelkedő gyerekek viszont némi tanítói empátiával, egyéni kompenzációval hosszú-hosszú évekig halmozzák a hátrányokat és frusztrációt, mire tinédzserkor táján arra leszünk figyelmesek, hogy az addig középszerű teljesítményt nyújtó gyerek egyszerre csak agresszívvé vagy épp ellenkezőleg, magábafordulttá válik. Minél előbb kiderül, hogy a diák tanulási zavarral küzd, annál könnyebben megelőzhetőek a pszichés következmények.
A szakirodalom a fel nem ismert tanulási zavarok hosszú távú negatív következményeiként önértékelési és magatartászavart, depressziót, nemritkán öngyilkossági gondolatokat említ. Sokszor már az is gyógyító, ha kimondjuk, nevén nevezzük a dolgokat, ha elfogadjuk, hogy a tanuló nehézségekkel küzd.
Sokan felnőttként ismerik fel, hogy gyerekként azért kínlódtak annyit az iskolában, mert nem ismerték fel a diszlexiájukat, diszgráfiájukat vagy éppen diszkalkuliájukat. Főként a magas intellektuális képességekkel rendelkező gyerekek tudják leplezni hosszú ideig, hogy tanulási zavarban érintettek, mivel intelligenciájuknak köszönhetően magas szintű kompenzációra képesek. Náluk a legapróbb jeleket is figyelembe kell venni. Ők óriási energiákat mozgósítanak, hogy megoldjanak egy-egy feladatot, de egy idő után belefáradnak, kimerülnek. Kicsit olyan ez, mintha sántikálva kellene futnunk: egy ideig belehúzunk, talán tartjuk is a tempót a többi futóval, de aztán hiába adunk bele apait-anyait, a nálunk lassúbbak is lehagynak. Hogy éreznénk magunkat, ha a környezetünk ilyenkor értetlenül tekingetne, és csodálkozva nézne ránk, miért mi vagyunk az utolsók, amikor van két lábunk. Esetleg megvádolnának, hogy nem igyekeztünk eléggé. Vagy szóvá tennék, hogy nem gyakoroltunk eleget. És javasolnák, hogy legközelebb a fájós lábunkkal fussunk le pár kilométert a verseny előtt. Ugye hogy abszurd? Így éli meg a tanulási zavaros gyerek is a környezete viszonyulását, amikor minden igyekezete ellenére hiányoznak azok az alapkészségei, amelyek az elvárt teljesítményt lehetővé teszik az olvasás, írás és számolás területén.
Vagyis, ha nem vagyunk elégedettek egy diák teljesítményével, akkor ne ítélkezzünk, hanem kérdezzünk, figyeljünk, és elsősorban vegyük komolyan a gyereket meg a panaszát!
