A világhelyzet alakulása azt mutatja, hogy a napjainkban lejátszódó változásoknak nem a leglényegesebb, de jellemző mozzanata, hogy felértékelődnek és nemzetközi szerepet kapnak az ún. középhatalmak. Az történik ugyanis, hogy letűnt az a kétpólusú világ, amelyben az Egyesült Államok és a Szovjetunió vetélkedésének és együttműködésének sajátos szimbiózisa intézte a világ ügyeit. Utána az egypólusú világ működésképtelennek bizonyult. A mostani amerikai elnök, Donald Trump csak beismerte ezt azzal, hogy nem akarja a világ minden gondját vállalni az amerikaiak nevében. Csődöt mondott, csak káoszt és megoldhatatlan helyzeteket teremtett a beavatkozásnak az a rendszere, amely az előző elnökök idején Afganisztán és Irak megszállásához, Jugoszlávia és Líbia bombázásához vezetett.
A mostani helyzetet az jellemzi, hogy egy sereg ország maga is világpolitikai vagy legalább önálló szerepet igyekszik játszani. Vagy úgy, hogy maga próbálkozik valamelyik nemzetközi probléma megoldásával, vagy bele óhajt szólni a dolgok alakulásába, vagy úgy, hogy saját érdekeit törekszik érvényesíteni. A helyzet ilyen alakulása a feszültségek egész sorát szüli.
Vagy azért, mert a fennálló rendet megbontva valamelyik ország – konkrét esetben Észak-Korea – atomfegyverekhez akar jutni, vagy alkudozik a világgal, hogy mit kap annak fejében, hogy lemond az atomfegyver megszerzésének szándékáról, mint Irán tette. De még inkább azért, mert a középhatalmaknak ez a ténykedése a világ valamelyik részén háborús feszültséget teremt. Holott hosszú ideig azt hittük, a II. világháború után kialakult helyzet lehetetlenné teszi ezeket a háborúkat.
Ma már ott tartunk, hogy még nálunk is puskaporos lett a levegő, mert felrémlett: Szerbia talán kénytelen lesz fegyverrel érvényesíteni érdekét Koszovóval szemben. De a világot jobban érdekli, hogy Törökország kockáztatva az összecsapást mind a két szuperhatalommal – pontosabban ott lavírozva az együttműködés és szembekerülés borotvaélén – lép fel a kurdokkal szemben. A legösszetettebb helyzetet napjainkban azonban az teremti, ami három középhatalom (Irán, Szaúd-Arábia és Izrael) viszonyában történik.
Irán és Szaúd-Arábia között az teremt feszültséget, hogy az egyik a síiták, a másik pedig a szunniták védnökeként akar nemzetközi szerepet játszani. Már a szíriai helyzetet bonyolította, hogy Irán – bevonva a libanoni Heszbollahot és a palesztíniai Hamaszt is – a síiták egyik ágához, az alavitákhoz tartozó rendszer védelmére kelt, Szaúd-Arábia pedig a rendszer ellen harcoló, szunnitákból toborzott fegyveres csoportok mögött állott. De ez az ellentét áll napjaink legborzalmasabb belháborújától, a jemeni polgárháborútól a két irányzat közötti acsarkodás számos formájáig, köztük az iraki gondokig, megannyi veszélyes helyzet hátterében is.
Újabban pedig sokat emlegetik, hogy robbanékonnyá vált, háborús veszélyt teremtett Irán és Izrael viszonyának alakulása. Az történt ugyanis, hogy Izrael már bombázott iráni célpontokat Szíriában, és a világsajtó már azt boncolgatja, képes-e bombázni Iránt, ami háborút robbantana ki a két ország között. Új területet teremtve ahhoz, hogy szembe kerüljön egymással a két fél mögött álló USA és Oroszország. Irán bombázásához ugyanis az izraeli repülőgépeknek nagy távolságot kellene megtenniük, és Izraelnek csak két olyan repülőgépe van, amely a levegőben üzemanyaggal láthatja el őket.
Ezt a háborút – közös határ hiányában – elsősorban a Hezbollah és a Hamasz folytatná ugyan. (A feszültség illusztrálására a Politika már előkelő helyen, háromhasábos ordító címmel közölte: A Hamasz 400 rakétát lőtt ki Izraelre.) Az igazi veszélyt azonban Irán fegyverkezése jelenti, főképp az az eshetőség, hogy atombombához jut. Irán ugyan egyelőre (azért, mert nem akar szembekerülni a vele kötött egyezményhez az amerikai felmondás után is ragaszkodó európai hatalmakkal) nem állítja, hogy folytatja erőfeszítéseit az atombomba megszerzésére, de nagyszabású fegyverkezésbe kezd. Rakétáival kísérletezik, köztük azokkal, amelyeket tengeralattjáróról lehet kilőni.
Izrael létét ugyanis jelenleg csak Irán kérdőjelezi meg. A világ azt hitte, hogy Irán már maga mögött hagyta azt a korszakot, amelyben az előző elnök, Mahmúd Ahmadinedzsád azt hangoztatta, hogy Izraelt le kell törölni a Föld színéről. Közben a mostani elnök, Haszán Róhani is arról kezdett beszélni, hogy „Izrael rákos daganat a Közel-Keleten”. Irán sem képezhet kivételt azzal a gyakorlattal szemben, amely szerint ellenséget kell találni, hogy eltereljék a tömegek figyelmét a nehéz helyzetről, és megakadályozzák, hogy a bajokért a kormányt hibáztassák.
Mert Irán nehéz helyzetben van, az amerikai szankciók visszaállítása csak súlyosbította a gondokat. Eddig is gondja volt, hogy a fiatalok 28 százalékának nem tudott munkát adni, most az új szankciók következtében megugrott az infláció. De Trump két dologban téved, amikor a szankciók visszaállítását azzal indokolta, hogy: „A szegény iráni népet évek óta elnyomják. Ez a nép hiányt szenved élelemből, és szabadságra vágyik.” Az egyik: Irán már a legvilágiasabb ország lett a mohamedán államok között, és a nők helyzete náluk a legjobb. És a másik: a szankciók a népet szembeállítják a rendszerrel. Valójában csak lehetővé teszik, hogy mindenért másokat hibáztassanak. És ezzel növelik annak veszélyét, hogy a térségben új háborús feszültség szülessen.
