A Magyar Szemlében – Új folyam XXIV. 9-10. szám–Prokopp Mária komoly műtörténészi elemzést adott az esztergomi királyi vár kápolnájáról. Megállapításait nem vitatva, még kevésbé cáfolva próbálom átgondolni az olvasottakat, s még inkább a kápolnában látottakat.
*
III. Béla király esztergomi Várkápolnájában látható az Esztergomi Oroszlán Béla úr korából. A mű töredékes voltában is gyönyörű és sokat mondó.1
A szakértők szerint 1185–86-ban készült. Figyelemre méltó e határozott kormeghatározás. Még érdekesebb, hogy a mű az egyik legjelentősebb magyar uralkodó, akit némelyek Nagy Bélaként is emlegetnek2, házi kápolnájában látható. Tehát ott, ahol a király elmélkedni, imádkozni szokott. Akkoriban ugyanis még nem léteztek istentagadók, és az emberek igen komolyan vették Jézus intését: „Szeressétek ellenségeiteket, (tegyetek jót haragosaitokkal) és imádkozzatok üldözőitekért!” (Mt 5,44) Tehát az Úr útját követve olyanoknak kellett lenniük, akik úgy élnek, ahogy Ő. Legkivált az uralkodóknak és a nemzet élén állóknak.
Nos, a boldog óráiban magányosan imádkozó király ebben a környezetben, ebbe a képvilágba merülve szemlélődött és elmélkedett. Természetesen Jézushoz és a Három személyű Egy Istenhez fohászkodott, és ezt őseitől rámaradt (jel)képektől körülvéve tette. Szemlátomást mindezek igen jól megfértek egymással.
A magyar őstörténet-kutatás egyik fontos állomása III. Béla csontmaradványainak vizsgálata. Ebből kiderült, hogy a nagy király – tehát az Árpád-ház – nem finnugor ősöktől származott. A nemzetközi genetikai kutatásban részt vett Kásler Miklós professzor, akkor a Bp. Kékgolyó utcai Országos Onkológiai Intézet vezetője is.
*
Ha kívülről haladunk befelé, miként az elmélkedés általában történni szokott, először a festés szegélyére esik a tekintetünk, s látjuk, hogy a fehér falcsíkon egymást ölelik bíborvörös növényi formák – melyek egy idő múlva olybá is vehetők, mintha életre kelő, föltörő és ereje teljében lévő, friss növényi hajtás emelné hanyatló, aléló társát... Elődjét? Az elmélkedő azt is beleláthatja, hogy a fehér falcsík mégsem holmi meszelés, hanem az előbb vázolt jelenetet tartó alapzat, mert kibomlik belőle az említett növényi hajtás átellenese, tükörképe, negatívja. Azokból kampókat formál, melyek biztosan tartják a bíborvörös virágok élő-haló párját... Tehát a fehér és a bíbor elemek alakvilága egyezik!
Másként fogalmazva: Isten emeli, tartja fönn a világot, az ember pedig kapaszkodik belé.
Ha a kápolnát körbeölelő tizenkét (?) kerek képmező valamelyikének szegélyére esett az imádkozó uralkodó pillantása, ugyanez a képirat jelent meg előtte, de immár az oroszlános képek kereteként.
A kiváló Ismeretlen Mester által festett kép különös sajátossága maga az oroszlán, amiből hajdan éppen egy tucat ballagott körbe a kápolna falán. Méltóságteljesen, nyugodtan hordozták az ősrégi jelképeket. Az oroszlán persze nem csupán önmaga, hiszen a királyságot, az uralkodást jelentette időtlen idők óta a Folyamköztől Angliáig. Persze a többi jelenség is jelentéshordozó.
Az oroszlán mögött emelkedik az Égigérő Fa, melyen a kiválasztottak és az igazán bátrak közlekedhetnek Ég és Föld, másként szólva a Lét különféle kiterjedései között. A Fa egyúttal a rovásírás alapvető jele. Nikolsburgi ábécé külön helyen, a betűsorok alatt, mintegy a többiek alapjaként közli nevét: tprus. A szóeleji mássalhangzó-torlódás föloldását, sajnos, nem adja meg. Legtöbben a „tapar ős”, vagy „szabar ős” értelmezést javasolják.
A tprus mindmáig a magyar írás és népművészet leggyakoribb eleme: a faragástól a hímzésen és a szövésen át a vasiparig az összes műfajban előfordul, és fő helyen szerepel. Azoknak a művészeknek az alkotásain is fölbukkan, akik nem ismerik a rovást. Teljes megfejtése még hozhat meglepetéseket, akár az oroszlán tomporán ékeskedő csillagrózsa (Aster amellus). Ez utóbbi szintén máig állandó eleme a népművészetnek.
*
A Tolna megyei Várallja címerében látható „négykőlábas csillagrózsa” ugyancsak nyolc szirmú, mint az esztergomi oroszlánon látható, csak éppen hegyes, míg utóbbi kerek szirmú.
*
Nem árt, ha látunk egy közkézen forgó székely kézimunkát is:
Kortársunk, Géczi János költő és természettudós elmélkedik a rózsák változékonyságáról, bizonyos fajaik mulandóságáról A rózsa és jelképei c. könyvében (Gondolat, 2006). Elmondja, hogy az ó- és középkor híres, sokszor megénekelt rózsái ma már nem léteznek. Kihaltak, átalakultak, elfajzottak. Hanem a csillagrózsa virul a kézimunkákon, mert nem fajtajellegzetességeket mutat, hanem e virág lényegét próbálja összesűríteni és megragadni. Nem holmi megfogható, nemesíthető-korcsosítható növényként jelenik meg a falon, mint egy genre-ábrázolás, hanem lényegét kivonatolja és mutatja meg az oroszlán testén.
Úgy látszik, hogy az ilyen-olyan fajtájú rózsák kivesztek a kertekből meg a divatból, de a rózsa lényege megmaradt. Akár a tprus, aminek eredeti óriásfa nevét különbözőképp mondják a mesék és legendák: Életfa, Világfa, Égigérő fa, máskor valamilyen gyümölcs- vagy másféle fa, ami egyetlen éjszaka nő ki a király udvarán. Bármi is a nevük a mondákban, közös vonásuk, hogy összekötik az eget a földdel, és némely mesékben az alvilággal is. Csak kiválasztottak hághatnak föl rá. Odafönn egy másik világ van: csodavilág. Ott él Tündér Ilona, de a sárkány is.
A tprus jele is növényszerű, miként a csillagrózsáé is, ám távolról sem azt a bizonyos párhuzamos ágrendű, kék szirmokkal és sárga bibékkel ékes mulandó virágot akarja megmutatni, hanem azt, ami belőle örökkévaló. Tehát így került a kápolna falára, az oroszlán oldalára a csillagrózsa. Az életfa mellé.
A mű megrendelője, minden bizonnyal III. Béla, nem találta zavarónak a rovásírás jeleit elmélkedő kápolnájának falán. Ebből is kitetszik, hogy az Árpádok, köztük a legnagyobb, tehát a legtöbbet rágalmazott Szent István sem üldözte a rovást.
Csillagrózsa ábrázolások Decsről. A jobboldali rajz közepén négy életfa, azaz a tprus hirdeti a két ábra erős szellemi kapcsolatát.
Talán nem tévedés arra gondolni, hogy ezek az ősi jelek a szövőszékeken, hímzőrámákon, faragóműhelyekben rengeteget tudnak a háborúk, a feledés, a boldogság meg a magyarüldözések viharában megélt múltunkról.
Székely varrottas – ábra mai mintakönyvből – tehát az ős-jel ma is él és dolgozik!
De nemcsak a csillagrózsa, hanem az oroszlán oldalán látható négy, sorba rakott és derékszögben elforgatott hármashalom ábrázolása is további elemzésre, mélyebb megértésre vár. Közismert, hogy a hármashalom országcímerünknek is része lett. Talán a III. Béla urunk idejében még viruló három Magyarországot jelenthette? A kaukázusit, az ittenit meg a Dél-Urál, vagyis andronovó-vidéki szabir-magyart, ahonnan Árpádék jöttek, és amit Julianus barát megtalált?
De miért látunk e három elemű jelből négy példányt?
*
Sajnos e kérdésekre egyelőre nehéz válaszolni.
Lehetetlen? E pillanatban számomra igen. Ám megeshet, hogy holnap előkerül egy újabb fölokosító lelet-adat, ami tovább vezet bennünket egy másik, harmadik ismeretlenhez.
Az biztosnak látszik, hogy a mű megértéséhez nélkülözhetetlen III. Béla urunk elmélkedő, imádságos megközelítése.
Prokop Mária és Wierdl Zsuzsanna, a kápolna kutatói szerint a 2000-től folyó falfestészeti kutatás új eredménye a feltárt in situ freskótöredékek alapján, hogy legalább két sorban futottak körbe a szentély falán a korongos keretbe foglalt oroszlánábrázolások. S előtűntek a kápolna menza oltárának első oldalán és a diadalívet tartó oszlopok lábazatán is, valamint a palota több részén a bíborvörös korongok festett keretei, illetve szénnel előrajzolt formái.
