„Az anyanyelv mindannyiunk közös értéke, és identitásunk alapvető alkotóeleme. Nyelvünk, kultúránk, saját államunk megtartása folyamatos figyelmet és munkát követel mindannyiunktól. Az igényes nyelvhasználattal mindannyian hozzájárulhatunk nyelvünk megőrzéséhez és fejlesztéséhez.” Mailis Reps észt oktatási és tudományos miniszter mondotta e szavakat az észt nyelv évének, egy 365 napos, különlegesen gazdag eseménysorozatnak megnyitása alkalmából idén januárban. Az Észt Köztársaság, nyelvrokonaink földje tavaly ünnepelte modern államisága századik évfordulóját, s a százegyedik nyomban a nyelv éve lett. A nyelv iránti hűséget és kiemelt figyelmet több tényező is indokolja. Az 1220-as évektől kezdve az észtség ellenőrizte terület elvesztette önállóságát, és dán, balti német, svéd, orosz hatalmi érdekek ütközőövezetévé vált. Rövid, a magyarság számára fontos epizód, hogy a folyamatos hatalmi harcok során Báthory István erdélyi fejedelem, 1576 és 1585 között lengyel király kiszorította a Baltikumból Rettegett Iván cárt, és az észt művelődés szempontjából is nagy jelentőségű Jezsuita Kollégiumokat alapíttatott. Ezeket később a svéd hódítók felszámolták, ám épp a tartui kollégium helyén alapította meg 1632-ben II. Gusztáv Adolf svéd király a Tartui Egyetemet. Utóbbi ma a közép-kelet-európai régiónak sok tekintetben vezető egyeteme.
A történelem szeszélyes fordulatai sokféle idegen nyelvi hatásnak ágyaztak meg a századok során, és eközben a „föld nyelvét”, ahogy arrafelé a középkorban hívták, egyedül a „föld népe”, az észt jobbágyság őrizte. És őrizték meg az utódok európai kultúrnyelvként máig. Arról tehát nem kell leckét mondani az észteknek, milyen kivételes szerepe van az anyanyelvnek, az anyanyelvi kulturális hagyománynak egy nép önbecsülésének, önazonosságának megtartásában. Az újkori Észt Köztársaság első elnöke, Lennart Meri gyakran hangoztatta, minél kisebb egy nyelv, annál inkább törődni kell vele. Meri szava nyomán szinte a teljes értelmiséget és a politikum jelentős részét átfogó, nemzeti, nyelvpolitikai konszenzus fogant és formálódott. Irigylésre méltó ritka jelenség Európában!
Igaz, e felelős, államilag összehangolt törődésnek is évszázados a múltja. Már az 1920-as alaptörvény államnyelvi rangra emelte az észt nyelvet, majd az 1934 novemberében elfogadott első nyelvtörvény részletesen szabályozta annak használati körét, biztosítva fejlesztését is. Mindeközben garantálta az országban élő kisebbségek nyelvi jogait. Így a német, svéd és orosz nyelvű kisebbségnek is széleskörű jogokat adott. A 2011-es, ma is érvényes észt nyelvtörvény összeurópai egybevetésben is kiemelkedő színvonalú jogszabályi hátteret ad az észt köznyelv megőrzéséhez és fejlesztéséhez, biztosítva emellett a nyelvjárások, helyi irodalmi nyelvek és a kisebbségi nyelvek zavartalan használatát és fejlesztését is. A Kárpát-medence magyarlakta területein sokan berzenkednek a nyelvtörvény szónak még az említésétől is, hiszen a totalitárius francia nyelvtörvény, a felvidéki magyarságot korlátozó szlovák nyelvtörvény erősen negatív példái beleivódtak tudatunkba. A hírek szerint egészen abszurd lesz Porosenko sovinizmusának ukrán nyelvtörvényi megtestesülése (is). Ám éppen az észt, a finn, és részint a lengyel nyelvtörvény példája bizonyítja, hogy egy ilyen típusú jogszabályi keret sem ördögtől való. Épp ellenkezőleg: egy jó nyelvtörvény nemzeti nyelvi-kulturális sikertörténet alapja lehet! Az észt nyelvtörvény és az arra alapuló nyelvpolitikai modell két évtized alatt valóban tanítani való csodát tett. Az észt nyelv éve így nemcsak a problémák leltározására, hanem a megsüvegelendő eredmények ünneplésére is keretet kínál.
Az észt nyelv évét tizenkét témahónapra osztották. Január a nemzeti irodalom hava, február a nyelvi szerkesztés-lektorálás és a tiszta beszéd hónapja volt. Márciusban az anyanyelv hónapját ünneplik, áprilisban az észt nyelvtudomány, májusban pedig a tudományos szakszókincs hónapját tartják. A júniusi témahónap különleges fontosságú, ekkor válik központi témává a nyelvi státusz és a nyelvpresztízs kérdése. Itt, a Kárpát-medencében magyarként különösen is fontos tudnunk, hogy a legjobb nyelvpolitika sem ér semmit, ha a nyelvet használók nem tartják értékesnek, megőrzésre és továbbörökítésre érdemesnek anyanyelvüket. Valójában nincs is semmiféle jó nyelvpolitika szakmailag hiteles és erős nyelvpresztízs-programok nélkül.
Július szintén kiemelt témát tartalmaz, az 1869 óta tartó dalos- és táncosünnepi hagyomány lesz a rendezvények középpontjában. Az énekelt észt szó, az észt táncok varázsa a szovjet korszak legnehezebb éveiben is megtartotta a nemzet hitét nyelve és kultúrája jövőjében. Augusztusban pedig a világ észtségének hónapját tartják, azokét, akik a történelem viharaiban szóródtak szét Ausztráliától Amerikáig, de azokét is, akik az utóbbi évek Európán belüli kelet-nyugati népvándorlása részeseiként kerestek ideiglenesen új otthont maguknak. Szeptemberben a nyelvtanításé és a fordítóké a főszerep, októberben az olvasás, a nyelvi játék kerül sorra. Novemberben a nyelvtechnológia, decemberben az észt nyelvű oktatás hava zárja a tematikus programokat. Az őszi események során az észt mint környezeti nyelv társadalmi fontosságára is odafigyelnek.
Észtország, mely a V4-eken is átfutó ókori borostyánkőút északi végpontjánál terül el, számos tapasztalattal szolgálhat a magyarság számára. Az én szememben e tanulandó nemzeti erények közt másfél évtizede első helyen áll az észt nemzeti nyelvpolitika példája. Ennek alapvetéseire-eredményeire egy reménybeli Kárpát-medencei magyar nyelvpolitika kidolgozásánál is figyelnünk kell, ha valóban meg akarjuk őrizni a magyarság nemzeti jelenlétét Közép-Európában.
