Tisztelt Hölgyeim és Uraim, tisztelt ünneplő Közösség!
Van úgy, hogy a megemlékezést, az ünnep pillanatát az aktuális események határozzák meg. Az idén ez mindenképpen így van, ezt túlzás nélkül állíthatjuk. A magyar nemzet és a magyarországi politika az európai politizálás homlokterébe került, ahogyan az európai politikai élet is nagyüzemi módon működik. A küszöbön álló európai parlamenti választások kampánya összezsugorította, egyetlen nagy politikai csatamezővé változtatta az országokat – ebből még mi sem maradunk ki, még Szerbia is terepévé válik ezeknek az eseményeknek, a magyarországi ellenzéki pártok a belgrádi és vajdasági sétálókat üdvözlik, buzdítják.
Ugyanakkor ezek az aktuális események csendben zajló forradalmat jelölnek. A sokszor hangos szócsaták ellenére is csendben zajlik ez, az elmúlt évtizedek mainstream folyamatai által szinte átalakított Európát felrázó forradalom.
Európáért vívnak a maguk szempontjai szerint azok, akik szinte elérhető közelségbe hoztak egy, a múltját feledő Európát, és azok, akik – foglaljuk egyszerűen össze –, a római jogra, keresztény etikára és görög filozófiára épülő, a történelmi hagyományokat tiszteletben tartó Európáért küzdenek.
Azért az Európáért, amelynek meghatározó hagyománya volt 1848. Másként a franciáknál és az olaszoknál, megint másként a szerbeknél és románoknál, és másként nálunk, magyaroknál.
Azonban összességében mégis egyazon forrásból táplálkozva: a társadalmak fejlettségi szintjében megmutatkozó különbségek mellett, az egyes államok, birodalmak eltérő érdekeinek töréspontján.
Ami 1848. januárjában Palermóból elindult, hogy végigsöpörjön Párizson, Münchenen, Bécsen, Pest-Budán, Prágában és másutt, egyetlen akaratból táplálkozott: tudtára kívánta adni a hatalom addigi birtokosainak, hogy kormányzati rendszereik nem megfelelőek, nem adnak megfelelő választ arra, amit az emberek, a népek – belső mozgatórugóikra, józan eszükre, életük minőségére gondolva –, elvárnak tőlük.
Úgy tűnt, hogy a kor, aminek 1848 szimbóluma lett, megvalósítja eszményét, a nemzetállamok rendszerét, új irányt szabva az európai politikai viszonyoknak, azzal együtt pedig a nemzetállamok fejlődésének. Nem pontosan így történt, mert az eszmények és a hatalmi érdekek ritkán találkoznak. De ami történt, mégis csak megváltoztatta az addigi világot.
A Bécsi Kongresszus és a Szent Szövetség célja a feudális monarchiák fenntartása volt, kongresszusai megfelelő manőverezési terepet adtak a forradalmi kezdeményezések letörésére, a válságkezelésre – hogy egy modernebb kifejezéssel éljünk. Ez 1850-ig, másfelől nézve egészen 1914-ig békét jelentett, kellő prosperálással azoknak, akiknek ehhez erejük, hatalmuk és befolyásuk volt.
Számukra 1848 válsághelyzetet jelentett, amit kezelni kellett. Kikkel szemben? Mindazokkal, akiknek Európa a hazájuk volt, azonban nem rendelkeztek kellő erővel ahhoz, hogy politikai és diplomáciai irányokat szabjanak. Azokkal szemben, akik ennek ellenére is bele akartak szólni a jövőbe.
Az európai békét, prosperálást jelentő szent szövetségi politika, a Bécsi Kongresszus, ahol nem csak a Napóleon utáni európai nagyhatalmi rendszer működéséről döntöttek, de a kontinens infrastrukturális fejlesztéséről is gondoskodtak, nem számolt azzal, hogy Európa nagyszerűsége éppen abban van, hogy nem csak a jól fejlődő nagyhatalmak alattvalói élnek benne és nem csak azok, akik ennek a szent szövetségi politikának inkább az előnyeit, mint a következményeit viselik.
A nagyhatalmi elképzelések nem láttak tovább saját céljaiknál, éppen ezért nagyszerűnek is tekinthető, a felelősséget és egyensúlyt célzó elveik, mivel egy korábbi korszak, a tizennyolcadik század elképzelésein alapultak, magukban hordozták és meg is szülték 1848-at. Annak szellemiségét és követeléseit, a nemzetek forradalmát.
Arról, hogy milyen az 1848-at erőből, fölényből lenyomható, azt problémaként kezelő politika, a magyaroknak 1849 tapasztalata beszél: az orosz hadsereg osztráksegítő ereje fájdalmas módon mutatta meg, hogy az európai nagyhatalmak számára a magát európainak tekintő, szellemiségében, elképzeléseiben, társadalmi berendezkedésében odacsatlakozni, felzárkózni kívánó magyarság inkább válságot jelentett, amit kezelni kell.
Forradalmunk nagyjait és a magyar népet a fejlődés igénye, az önrendelkezés vágya, a felzárkózás iránti elkötelezettség, a modern nemzetek sorába emelkedés vezérelte – a nemzetek hajnalán ezek a legszebb jelszavak, amelyek a valós fejlődés alappillérei lettek volna, amennyiben a korabeli európai gondolkodást nem a Szent Szövetség nagyhatalmi politikája dominálja.
Petőfiék bizonyára úgy vélekedtek, hogy testvériségben forrnak egybe az európai nemzetek, különben miképpen lett volna halált megvető bátorságuk arra, hogy nemzetük felemelkedéséért harcoljanak. A magyarok helyéért az európai nap alatt. Korszerű eszméiket, a világszabadságot a nemzetek szabadságán keresztül megvalósítani kívánó politikájukat a nagyhatalmak elsöpörték.
De nem volt könnyű dolguk. Ellenkezőleg! Nagyon is nehéz dolguk volt, olyannyira, hogy nem csak ármánykodásra volt szükség, ami a diplomáciai fortélyok és a kisnemzetek egymás ellen való uszításának a közönséges elnevezése, hanem az orosz hadseregre is.
Büszkék vagyunk ’48 magyar hőseire, büszkék vagyunk ’48 szellemiségére, mert máig érvényes alapokat, máig érvényes elveket hagyott ránk és ma is érvényes tanítást jelenthet minden magyarnak. De tegyük hozzá, nem csak minden magyarnak, hanem minden nemzetnek, amely önrendelkezését, függetlenségét, ugyanolyan fontosnak tekinti, mint európaiságát.
1848 forradalmainak letörésével, a magyarok forradalmának vérbefojtásával a nagyhatalmak nem oldották meg az európai kérdést, azonban kezelték a válságot, ami politikai, hatalmi szempontból a legtöbb, történelmi aspektusból figyelve azonban szekundát érdemel, bár logikus: hiszen nézeteik szerint a népek vágyától forrongó, fejlődni akarásától, felzárkózási igényétől, önrendelkezési elképzeléseitől számukra fontosabb volt a kontinens nagyhatalmainak biztos perspektívája.
Vajon akiknél az számbeli fölény, a magasabb fejlettségi szint, azoknál az igazság? Az erkölcsi győzelem és a magasztos eszmék megmaradhatnak a Kossuth-nótákban, Titulász bankójában, a trombitások és dobosok ritmusában, a verbunkot táncolók szívverésében?
Vagy pedig fordítva van és a Kossuth-nóták, Titulász bankója, a trombiták és dobosok ritmusa, a verbunkot táncolók szívverése azt jelzi, hogy nem engedünk a ’48-ból.
Felhasználva minden történelmi tapasztalatunkat, okulva a szövetségnélküliség hibáiból, nem engedünk nagyhatalmi érdekeknek, birodalmi allűröknek, hanem erős hittel meg akarunk felelni annak, amiért Batthyány Lajos az életét adta, ami Széchenyi István lelkét megtörte, ami Petőfi Sándort a csatatéren hagyta: ez pedig nem más, mint azon nemzeti akarat beteljesítése, hogy a legszebb európai hagyományok tiszteletével, de nem annak alárendelve fejlődni.
A bőség kosara, a jog asztala nem puszta költészet, hanem politikai irány is – minden nemzet esetében a többség akaratának tiszteletben tartásával, az európai hagyományok esetében pedig a nagyhatalmi gőg mérséklésével.
Ebben a vonatkozásban két világos, egymással szemben álló értékrenddel nézünk ma szembe és választanunk kell, nem csak magunk, de a jövő nemzedékek sorsáról is döntve.
Európai nemzetként történelmi alakulásunkat követjük és 1848-at mérföldkőnek tekintjük: megteremtette a nemzetet. 1848-ban a forradalom győzött, vívmányai beépültek a magyar társadalomba. A szabadságharcot, vagyis a birodalmon belüli önrendelkezés programját leverték. Azonban az, hogy ma és itt ünnepelünk, azt jelenti, hogy a győztes forradalom a birodalom szétesését követően, annak rettenetes versailles-i következményeivel együtt is képes volt megtartani a nemzetet, és a haladás útjára állítani.
Európát időről időre erős törésvonalak jellemezték. Minden jóértelemben vett, és a magyar nemzet által is támogatott, egységes fellépést célzó törekvések mellett is. Mégpedig a gazdasági és hatalmi érdekek mentén.
Manapság megint olyan időket élünk, amikor ezek az érdekek felülírják a közös vívmányokat. Amikor a népek szava – ha vannak hozzá hangos kormányok, melyek azt képviselik, válsághelyzetként is leírható. Azonban az Európa szerte zajló csendes forradalom azt mutatja, hogy az emberek nem önmagukat, hanem a tőlük eltávolodott eliteket tekintik a válsághelyzet okozójának.
Az egységes Európáról szóló politikai esszékötetében Robert Schumann a következőket írta: ,,az európai közösség nem fog hasonlítani sem egy birodalomhoz, sem a Szent Szövetséghez; a nemzetek közötti kapcsolatokra kiterjedő demokratikus egyenjogúság lesz az alapja. A vétójog összeegyeztethetetlen egy olyan berendezkedéssel, amely a többségi döntéshozatal elvére épül és kizárja az erőfölény másokkal szembeni diktatórikus alkalmazását.” Ezt a nagyszerű, az európai egységesülésről szóló kötetet olvasva azt érezhetjük, ez lesz az a Kánaán, amiről Petőfi írt 1847-ben. Arra is gondolhatunk, hogy Petőfi Sándorra méltán lehetünk büszkék, hiszen szellemiségben, gondolkodásban távlatos volt – a nagy egészre függesztve tekintetét, a világszabadság jelszavával a nemzetért harcolt, azért a nemzetért, amely kivívott önrendelkezésével a nagy egész része lesz majd.
De ahogyan Petőfi Sándor szavait sokszor és véresen megcáfolta a történelem, úgy, sajnos, a schumani elképzelés sem jelenik meg nemes formájában a mai Európai Unióban. Szavak szintjén, jelszavakban, frázisokban kielégítően teljesít, csak éppen az embereket érintő, a polgárokat, a nemzetek józan eszét zavaró lényegi problémákkal, valós kihívásokkal nem foglalkozik és az olyannyira fárasztó erőfölényből fakadó politizálást választja: párbeszéd helyett kioktatást, a kukoricára térdepeltetés eszköztárával. Márpedig a legszebb európai uniós törekvések is megbicsaklanak, ha megvalósítójuk, a politikum, elfeledkezik azokról, akikért a törekvések vannak: minden nemzetről, az összes polgárról.
Európai polgárnak lenni nem jelenti ugyanazt, mint európai uniós polgárnak lenni. Mi, vajdasági magyarok azon európaiak közé tartozunk, akikre ez érvényes. Ugyanakkor a nemzethez tartozás kettős helyzetet teremt számunkra, mert, ha a szülőföldünk által nem is, de nemzeti hovatartozásunk alapján az unióhoz is tartozunk. Érdekes módon vannak olyan politikusok, akik elvitatnák tőlünk ezt a jogot, miközben a nemzetek feletti Európai Unió élharcosai, az Európai Egyesült Államok zászlóhordozói. Furcsa ellentmondás, hogy a nemzeti szuverenitás feladására bíztató egységesülés hívei nemzettársaikat kirekeszteni kívánják. Egyszerű halandó nem bocsátkozhat olyan szellemi kalandba, ami megpróbálja feloldani ezt az internacionalizmuson alapuló, nemzettagadó politikát. Nincs annyi időnk.
Számunkra egyértelmű, hogy csakis olyan magyar politikát tudunk támogatni, ami nemzetben gondolkodik, jószomszédi viszonyokat ápol, egyenrangúságon, függetlenségen, ugyanakkor közös cselekvésen alapuló Európai Uniót épít, ahol egyszer nekünk is helyünk lesz. Ennek a politikának Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke a szimbóluma. A kérdések, amik Orbán Viktor kormányzása és politizálása által az európai színteret is uralják és az európai parlamenti választási kampány középpontjába helyezik személyét, általa pedig a magyarokat, nem miatta aktuálisak, de miatta léteznek a legszélesebb nyilvánosság előtt.
Tagadhatatlan, hogy magyar politikus ilyen rangot, népszerűséget és fóbiák sorát még talán sohasem váltott ki a kontinensen. Tagadhatatlan az is, hogy a felszín alatt zajló európai történések, amelyek évtizedek alatt formálták át az európai emberek gondolkodásmódját, az utolsó pillanatban mégsem hozták meg a sikert, éppen ellenkezőleg, sorra bukják el a választásokat azok a pártok, amelyek elfordultak saját polgáraiktól.
Nekünk, vajdasági magyaroknak, akik kettős állampolgárok lévén az európai jövőbe is beleszólással bírunk, egyszerű dolgunk van: azt támogatjuk, ami megtart bennünket, a nemzetet. A mai ünnepre hangolódva: nem engedünk a ’48-ból, támogatjuk az egyetemes magyar nemzetet képviselő, az idők szavát meghalló, történelmi tapasztalataiból okuló, jószomszédságra építő magyar politikát, mert csak az tesz bennünket, kisebbségben élő magyarokat képessé arra, hogy ebben az újrarendeződő Európában és az EU-nak kiszolgáltatott, hosszan, méltatlanul és méltánytalanul előszobáztatott Szerbiában érvényesíteni tudjuk érdekeinket.
Isten éltesse a nemzetet, Isten éltesse a vajdasági magyar közösséget!
