2021. október 20., szerda

A hirtelen népszerűség

Sohasem tartottam bölcs dolognak nagyon fiatal sportolót megszólaltatni. Egyrészt az első igazi sikerekig mindig hosszú és rögös, buktatókkal teli az út, másrészt a gyerekfej olyan, hogy az újságban való szerepléstől az a téves képzete lehet, hogy ő már nagyot alakított.

Mégis vannak kivételek, akiket egyszerűen nem lehet figyelmen kívül hagyni, így a Magyar Szó oldalain jelent meg először sajtóban írás az azóta Európa-bajnok Frísz Krisztiánról, a Nemes testvérekről, akik közül Viktor már világbajnok, s Máté is hozza az érmeket, a Magyar Szó sportoldalán jelent meg először fotó az akkor még kis duci Szabó Szebasztiánról, akit manapság már a világ élmezőnyébe lehet sorolni a rövidtávú úszószámokban, s a mellékletként megjelenő Sportvilág címoldalán pózolt először Györe László, akkor még játékostársával, manapság pedig már diplomás edző barátjával, Erős Bencével.

Györe László többek között az Orange Bowlon aratott győzelmével érdemelte ki a 2012-es év legjobbjának járó elismerést és mellé a pénzdíjat
Györe László többek között az Orange Bowlon aratott győzelmével érdemelte ki a 2012-es év legjobbjának járó elismerést és mellé a pénzdíjat

Jól emlékszem azokra az órákra, mert a bajszom alatt csak kuncogtam, hiszen az ütő majdnem akkora volt, mint Laci és Bence, de előttük vagy tucatnyi serleg díszelgett, mert korosztályukban már akkor sorra halmozták a sikereket. Nem nagyon tudtak hol edzeni, hiszen a bútorgyár fűtetlen csarnokában ütötték a labdát, s a drága sportág finanszírozását végül csak Laci apja, Csaba tudta vállalni, segítséget pedig nem nagyon kapott.

Laci útja más volt, mint a világelső Szeles Mónikáé és Novak Đokovićé, akik egész pici korukban a világ legjobb edzőihez kerültek, s már kamaszkorukban megcsillanthatták páratlan tehetségüket. Laci számára sokkal rögösebb út vezetett a csúcs felé, s éveket kellett várni arra, hogy szintén kivételes tehetségét az igazi fényében csodálhassuk meg. A közelmúltban Rióban végre nagy tornát nyert, s minő csoda, a belgrádi és a budapesti sajtó is felfedezte, hogy van itt Zentán egy fiú, akire érdemes odafigyelni. Mert a belgrádi bulvárlapokat az nem érdekelte, hogy szerbiai válogatott, és a Davis-kupában már védte hazája színeit, Pesten pedig most kaptak észbe, hogy egy László nevű teniszező bizony magyar lehet. A héják aztán gyorsan megjelentek Laci szülővárosában, gusztustalan módon a családi házukat fényképezgették, mindenféle zöldségeket írtak róla, s a húgától kezdve a hentesig mindenkit Laciról kérdezgettek.

Természetesen felkeresték a helyi sportfelelőst is, aki nagy buzgalommal nyilatkozott róla, pedig ugyanez a sportfelelős már évek óta azt hangoztatja, hogy az önkormányzat csak a tömegsportot támogatja, így élsportoló Zentán külön támogatást sohasem kapott, ami miatt minden épkézláb versenyző eligazolt anyaklubjától, és egyesületeink vért izzadnak, hogy egyáltalán versenyeztessék a tagjaikat, némelyik patinás klub pedig a megszűnés határán áll.

Lacinak pénzt tehát sohasem adtak (pardon, a helyes az, hogy kiemelt támogatásban nem részesült soha, egyedül a 2012-es évsportolója-választás alkalmával jutalmazták 170 ezer dinárral), de a városháza előtti parkban immár óriáspannó hirdeti, hogy nagyon büszkék vagyunk rá, pazar fogadtatást terveznek neki, ha hazaér az amerikai portyáról, mert majd a városháza balkonjáról integethet Zenta lakosságának, és talán még egy bögrét is kap ajándékba.

A bulvársajtóban természetesen mindig egy napig tart a csoda, mert egy ilyen csendes, szorgalmas és szerény fiatalemberről nem lehet túl sok bőrt lenyúzni, a Magyar Szó pedig teszi továbbra is a dolgát, s mint ahogy eddig mindig, beszámol Laci eredményeiről, tiszteletben tartva magánéletét, s kegyeleti okokból a családi házát sem fényképezgeti.

Sohasem tartottam helyes döntésnek azt, hogy legjobbjainkat nem támogatja közvetlen környezete, városa. Véleményem szerint áldásnak kell tartani, hogy ilyen kicsi és szegény közegből ilyen nagy sportolók nőnek ki, mert ez csak a település javát szolgálhatja, ha okosan ki tudják használni. Mert védjegyeink ők, olyan brand, amivel csak nagyon kevés város büszkélkedhet.

Lacinak most már nem segíthet városa, mert olyan magasságokig jutott, ahol a zsebpénz már nem elég. Hála istennek, nem is szorul már rá, hiszen a tornákon keresett jövedelme jóval meghaladta az egymillió dollárt, s biztosak lehetünk abban, hogy a szponzorok immár nemcsak ingyen tornacipőt és ütőt adnak neki, hanem fél zsák pénzt is.

Ezzel azonban nincs minden elintézve. Ha már olyan büszkék vagyunk a legjobbjaink eredményeire, gondoljunk arra, hogy a közeljövőben is felbukkanhatnak majd Nemesek és Györék, akik akár segítségre is szorulhatnak. Támogassuk őket, mert úgy sokkal hitelesebb róluk a sajtónak nyilatkozgatni.