2024. április 23., kedd

Köldökzsinórral

Nagyböjt kezdetén több tanulságos történet jut eszembe, amelyen jó eltöprengeni.

Két iker beszélget egymással még születésük előtt.

– Hiszel a születés utáni életben? – kérdezi az egyik.

– Természetesen – válaszolja a másik. – Mindenki számára világos, hogy létezik élet születés után. Mi csak azért vagyunk itt bent, hogy megerősödjünk, és hogy jól felkészüljünk arra, ami később vár ránk.

– Ugyan már! Ez ostobaság! Semmilyen élet nem létezik és nem is létezhet születés után. Hogyan képzeled el, milyen lehet az az élet?

– Nem tudom a részleteket, de hiszem, hogy ott több világosság lesz, és talán tudunk majd önállóan járni és a saját szánkkal étkezni.

– Csupa értelmetlenség, amit mondasz. Semmi lehetőség arra, hogy a saját lábunkon járjunk, hogy a szánkkal enni tudjunk. Nevetséges lenne. Nincs élet születés után. Köldökzsinórunk van, az táplál bennünket. Valójában a mi életünk a köldökzsinór. Látod? És a kezeddel meg is érintheted, egyébként túl rövid.

– Én biztos vagyok, hogy van ilyen élet. Csak ott egy kicsit minden más lesz, mint most.

– De onnan még senki nem jött vissza. Az élet egyszerűen a születéssel befejeződik, vagyis a születés halál. Az élet nem más, mint kínlódás a sötétben. Ezt magad is tapasztalod.

– Nem egyezek veled. Nem tudom pontosan, milyen lesz az élet születés után, de tudom, hogy meglátjuk az édesanyánkat, és ő majd gondunkat viseli.

– Meglátjuk az édesanyánkat? Teljesen félrebeszélsz. Valóban hiszel benne? Hát ő hol létezik? Ha hiszel benne, akkor kérlek, mutasd is meg.

– Ő körülöttünk van, mindenhol létezik, és mindenben létezik. Mi benne lakunk, neki köszönhetően mozgunk és élünk. Nélküle egyszerűen létezni sem tudnánk.

– Amit mondtál, nagy butaság. Én semmilyen édesanyát nem láttam. Nyilvánvalóan nem létezik.

– Ezzel nem egyezem. Mert amikor körülöttünk elcsöndesül a világ, hallom, hogy énekel, és érzem, hogy figyeli ezt a mi sötét világunkat. Valóban hiszem, hogy egy nap majd meglátom az arcát – ezekkel a szavakkal fejeződött be az ikrek beszélgetése.

Mennyei Atya! Köldökzsinórral vagyunk hozzád kötve, benned mozgunk és vagyunk. Ne engedd, hogy elszakadjunk tőled! Kegyelmed által segíts, hogy a nagyböjtben tudatosan téged keressünk, aki a mennybe vezető utat Jézus fiad szenvedése és feltámadása által mutatod nekünk!

Edit egy este az édesapjával sétálgatott a Duna partján. A csillagos ég elbűvölte. Egy idő után megszólalt:

– Apa, ha az égbolt alsó része ilyen csodaszép, milyen gyönyörű lehet a „másik fele”! Ott van az édesanyám, tudom, ő szereti a szép tájakat.

A félárva lány szavai segítettek az édesapának, hogy megnyugodjon özvegységében, és bánatában ne térjen le az „ismeretlen” menny és Isten felé vezető rögös, sokszor igen sok megpróbáltatással kikövezett útról.

Géza egész életében arra vágyódott, hogy minél előbb a mennybe kerüljön. Az angyal egy nap kézen fogta, és megmutatta neki a csodaszép hegyeket, gyönyörű virágokat, a felejthetetlen naplementét, az utcán játszadozó gyerekeket.

A férfi ámult-bámult.

– Hát nem csodálatos a mennyek országa?

Kérdésére az angyal magyarázatot fűzött a látványhoz.

– Géza, ez még nem az igazi menny. Ez az a világ, amelyben éltél, de te soha nem láttad.

Pál apostol megfogalmazásában „szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik őt szeretik” (1Kor 2,9), nekünk azonban Isten feltárta a Lélek által. A Lélek ugyanis mindent átlát, még Isten mélységeit is.

Az új égre és új földre való vágyakozásnak és várakozásnak azonban semmiképpen nem szabad elnyomnia, hanem inkább fel kell szítania bennünk e föld, e világ építésének, szépítésének vágyát.

A köldökzsinórral összefűzött, a köldökzsinór által táplált, életbe tartott gyermekhez hasonlóan hiszem, hogy egy nap majd meglátom annak az arcát, aki életem minden napján gondoskodott rólam. Meg akarom látni annak a világnak a szépségét, amelyben élek, és hálát adni érte az Alkotónak. Nem engedem, hogy a problémák, csalódások ebben megingassanak. Azokra a szavakra gondolok, amelyekkel Jézus, a mester biztatta tanítványát: „Ne légy hitetlen, hanem higgy!”

Isten napsütésében élni öröm. Ami a napsütés a növények és állatok számára, azt jelenti Isten az ember számára. Lelki napsugár, amely nélkül nincs élet, amely nélkül nincs igazi élet. Az emberek szüntelenül erőlködnek, hogy nélküle éljenek, boldoguljanak, de nélküle olyanokká válnak, mint a növények a pincében: a lelkük halovány, összezsugorodott, erőtlen, összenyomott. Talán magasra nőttek, de nem borultak virágba, és nem hoztak termést, elfonnyadnak, elhalnak. Napfény nélkül egyszerűen nincs élet.

A növények tudják – ami a tudománynak nem sikerül –, hogy napfényből, a föld vizéből és a levegőből tápanyagokat alkossanak, abból éljenek. A napfény energiája nélkül tönkremennének a növények, a mezők, az erdők. A mi lelkünknek is fényre, világosságra van szüksége. Isten napsugara nélkül éhezik, és előbb-utóbb tönkremegy. Amikor kitárjuk a szívünket, hozzá fordulunk, fogékonnyá válunk az Istenből áradó „fenti” fényre. Ő a lélek napsugara. Ebből a napsugárból, az ő erejéből – a növényekhez hasonlóan – a lelkünk mindazt megkapja, ami szükséges számára, hogy abból nyugodt, örömteli életet alakítson ki. Amikor elegendő „fenti” fényt, melegséget kapunk, akkor mindenünk van, ami szükséges az élethez, és ez erő, szeretet, életenergia és bőség minden jóban. Ezt ígérte Jézus, amikor tanítványai előtt magát útnak, igazságnak és életnek nevezte.

Micsoda ígéret! Ahogy a növény a nap felé forog, fényre, melegségre vágyva, úgy kell életünkkel megtérni Istenhez és az ő fényét világosságát keresni. Herbert Madinger, az egykori osztrák „levelező lelkipásztor” szerint fedjünk fel előtte mindent, ami nyomaszt, törekedjünk a mennyei Atya tetszése szerint élni, akkor balzsamot önt a sebünkre és meggyógyít, bizalommal, új életerővel és bátorítással ajándékoz meg bennünket. Az életünk kivirágzik, megerősödik és gyümölcsöt terem az örök életre. Akkor szertefoszlik éjszakánk sötétsége. Éljünk hát Isten fényében, világosságában, és bátran járjunk Jézus útján!