Élt egyszer egy báró, aki nem lábon, hanem kézen járt. Ezt mondogatta:
– Unom már ezt a hétköznapi világot! Mindenki lábon jár... De én nem vagyok olyan, mint a többi! Báró vagyok! És úgy járok, ahogy akarok.
El is nevezték Kézenjáró Bárónak. Hej, de büszke volt a nevére! Nyáron erős vászonkesztyűvel a kezén sétálgatott a főutcán, télen gumitalpú bőrkesztyűben. A kalapját, a süvegjét gumiszalaggal rögzítette az álla alatt, hogy le ne essen, hisz a feje mindig lefelé állt, amikor sétált. Az evés? Az sem volt számára gond. Neki mindig az asztal alatt terítettek, hogy szépen elérje a tányért. Úgy ült tehát a széken, hogy a lába a szék támlájára került, a háta az ülőkére, onnan lógott le a feje és a kezei. Egyedül a nyeléssel volt egy kis baj az elején, ám az édesapja, ki a környék leggazdagabb bárója volt, azt is gyorsan megoldotta. Ahogy Kézenjáró Báró bekapott egy falatot, két szolga abban a szent pillanatban ügyesen hátradöntötte a széket, és már nyelte is a fiatal Báró az ételt, mint gólya a békát. Addig döntögették hátrafelé a széket, amíg az ifjú báró jól nem lakott.
Ám be kell vallani, az öreg báró mégiscsak aggódott a fia sorsán.
– Fiam, fiam... – szaladt ki a száján egyszer ebéd közben, majd lehajolt az asztal alá, hogy Kézenjáró Báró jobban hallja, amit mond. – Hogy fogsz te feleséget találni magadnak? Hisz amikor az utcán sétálsz, a fejed mindig lefelé lóg, és a lányoknak csak a cipőjüket látod!
– Egyet se búsuljon, édesapám! – felelte Kézenjáró Báró az asztal alól. – Majd belém szeret valaki. Hisz nem vagyok én akármilyen báró! Hát nem is fogom senki lánya után koptatni a kesztyűimet, az biztos!
– Igazad van, fiam! – nyugodott meg az öreg báró. – Egy büszke báró ne is szaladjon a lányok után. Még kézen se! Szaladjanak utána ők!
Na igen.
De ne gondoljátok, hogy abban az országban csak egy bárói család lakott. Bizony nem egy, hanem kettő is! A másik bárói családban az öreg bárónénak meg a még öregebb bárónak volt egy csodaszép leánya, Nánó. Még hogy csodaszép! De milyen okos! Na, az a Nánó igazán nem járt a fellegekben. Ha gond, ha baj volt a bárói családban, azonnal Nánót hívták. Mert úgy fel tudta mérni a helyzetet, és mindig olyan okos megoldást talált, akár a régi bölcsek. El is nevezték Lábonjáró Nánónak.
Igen ám, de az idő múlik. Még Lábonjáró Nánó felett is múlott az idő. Ajaj, már huszonöt éves volt, és még mindig nem talált magához való vőlegényt.
– Na, ebből aztán elég! – mondta egy nap dühösen. – Elegem van az udvarlóimból. Egyik butább, mint a másik. Még hogy buták! De ha akadna köztük legalább egy, aki ha buta is, legalább különös lenne valamiben... Hogy unom őket, te jó ég... Ha ez így folytatódik, vénlány lesz belőlem.
Nem sokáig kesergett Lábonjáró Nánó. Talán egy fél óráig, de lehet, hogy sokat mondtam.
– Többet kell járnom-kelnem! – határozta el. – Majdcsak találkozom egy különös legénnyel...
Elindult hát sétálni. Be is járta a várost keresztül-kasul, sok legény megnézte, még annál is több rámosolygott, és vagy kétszer annyi köszönt neki. De hiába, Lábonjáró Nánónak egyik sem tetszett.
– Egyiknek butább a tekintete, mint a másiknak! – gondolta magában felháborodottan. – És egyikben sincs semmi különös...
Egyszer csak két hosszú lábat látott maga felé közeledni. Igen ám, de a lábak nem a földön jártak, hanem az ég felé mutattak.
– Hát ez meg mi? Vagyis hogy ki? – szaladt ki a száján Lábonjáró Nánónak.
– Kézenjáró Báró vagyok – hallatszott valahonnan lentről. – Szép selyemcipőd van, hallod! Talán egy báró lánya vagy?
– ĺgy igaz – felelte a lány meglepetten. – És a nevem Lábonjáró Nánó. De így nem tudunk beszélgetni! Hisz a fejed lent lóg, egészen ott, a bokám körül!
– Hát ülj le ide, a lépcső legalsó fokára, talán akkor valahogy szembenézhetünk! – felelte Kézenjáró Báró.
Leült hát Lábonjáró Nánó, még egy kicsit le is hajolt. ĺgy aztán szembenéztek, el is beszélgettek. Mondjam, ne mondjam? Egymásba szerettek!
És ez még nem elég a jóból! Már az esküvőjükről beszélgettek! Lábonjáró Nánó azonnal ki is kötötte, hogy ő bizony nem vesz fel földig érő menyasszonyi ruhát, csak térdig érőt. Mert ha Kézenjáró Báró a ruha szegélyére lép a kezével, megeshet, hogy mindketten elvágódnak. Egy ilyen jelenet pedig nem hiányzik egy lakodalomban! Kézenjáró Báró ezzel teljességgel egyetértett. Azonnal be is bizonyosodott, hogy a menyasszonya nemcsak szép, hanem okos is!
Két nap múlva megtartották a lakodalmat. No, aki a lakodalmas asztalnál a vőlegénnyel is kezet akart fogni, annak le kellett bújnia az asztal alá. Örült is a menyasszony, hogy ilyen különös vőlegénye akadt!
Kézenjáró Báró és Lábonjáró Nánó olyan boldogan éltek, hogy el sem hinnéd! Amikor szép idő volt, lábon fogva sétálgattak a város utcáin. Három fiuk született, kettő lábon járt, egy meg kézen. És az az egy? Mi lett vele?
Arról nem szól ez a mese.
