Való világend

Szabó József

2019. március 9., 11:55 >> 2019. március 10., 17:07

Kommentek száma 0  A cikkhez tartozik képgaléria  Megjelent nyomtatásban

Túl sok külföldi ellenlábassal találta már magát szembe az amerikai elnök. Donald Trump így már tudhatja: egyáltalán nem könnyű a való világ dolgait intézni, rendezni vagy úgy átalakítani, ahogyan szeretné. Pedig a java még csak ezután következik. Nemcsak azért, mert folyamatosan sértegeti, fenyegeti ellenfeleit, sőt hazája szövetségeseinek jó részét, hanem inkább azért, mert egyre gyorsul a világrend átalakítása.

Az osztozkodásban és a vetélkedésben mindenki a lehető legjobb pozíciót akarja biztosítani magának, hogy minél többet megszerezhessen mindabból, amire (régóta) fáj a foga. A küzdelemben hárman – az Egyesült Államok, Kína és Oroszország – igyekeznek a legnagyobbat harapni a felosztandó globális tortából.
Többen megelégednének kisebb falatokkal is, amelyektől a regionális hatalommá váláshoz remélnek energiát. A kínálatból ők csak akkor választhatnak, ha véget ér a legnagyobb étkűek erőpróbája, marakodása, ami egyesek számára happy enddel végződhet, mások esetében nem. Ám a tortaszeletek és -falatok utáni kapkodás még sokáig, akár tíz évnél tovább is eltarthat.

Illusztráció

Addig is marad a bizonytalanság, illetve a lebontás alatt álló, omladozó, lassan széteső nemzetközi rend. Az a bipoláris biztonsági rendszer, amely két szuperhatalom, az USA és a Szovjetunió erőegyensúlyán, illetve a kölcsönös elrettentésen alapult, s a II. világháború után épült föl. Kiegyensúlyozott működése az utóbbi állam 1991-es felbomlásával és a hidegháború végével előbb megbillent, majd bomlani kezdett.

Egy ideig úgy tűnt, hogy az USA egyeduralkodóvá vált. Pedig nem, bár a régi szerkezet maradványai között évtizedekig hatalma kiterjesztésére törekedett (a NATO-n keresztül Európában, az iraki és afganisztáni háború révén pedig a Közel- és Közép-Keleten), illetve igyekezett minél közelebb férkőzni Oroszországhoz és Kínához.

A robbanásveszélyes erőpróbák közepette az utóbbi két ország sem tétlenkedett. A Szovjetunió jogörököseként Oroszország is célul tűzte ki saját világpolitikai pozícióinak javítását a Közel- és a Közép-Keleten (szíriai szerepvállalásával, a NATO-tag Törökország lekenyerezésével vagy épp Irán támogatásával), de nem feledkezett meg Európáról sem (annektálta a Krím félszigetet, kormányokat kötelezett le).

Talán abban a reményben, hogy restaurálhatja és megszilárdíthatja a bipoláris rendszert. Ám ez már aligha lehetséges. Főleg, amióta Kína is a porondra lépett. Azóta szilárdan megvetette a lábát Európában, Afrikában, Latin-Amerikában és Ázsiában. A Dél-kínai-tengeren pedig olyan pozíciókat épített ki, amelyek már veszélyeztetik a térségbeli japán és amerikai érdekeket.

A régi szerkezet tehát rohamosan erodálódik, miközben félelmetes, s (néhol) olykor már robbanásveszélyes nagyhatalmi erőpróbák zajlanak. Jelenleg épp Venezueláért, vagyis a világ bizonyítottan legnagyobb kőolajtartalékával rendelkező országáért.

Az új befolyási övezetek kiterjesztéséért folytatott kíméletlen küzdelmet csak tetézi, hogy a katonai erőegyensúly sem állt helyre. Nem is állhatott, mivel a hidegháború befejezése óta a feltételeket sem fogalmazták újra, sőt Washington és Moszkva a fegyverkezést korlátozó szabályokat is sorra rúgja föl, miközben versenyszerűen gyártja az új harci eszközöket, gyengítve ezzel a globális stabilitást.

A februárban megtartott müncheni biztonságpolitikai értekezleten Angela Merkel német kancellár még védelmébe vette a többoldalú együttműködés eddigi gyakorlatát, intézményrendszerét és szabályait. Üzenete azonban már aligha változtat azon a stratégián, illetve gyakorlaton, hogy mindenki (törtetve és mások érdekeit mellőzve) annyit kaparintson meg, amennyit csak bír.

Trump élen jár a II. világháború utáni világrend szétzúzásában, véget akar vetni az 1945 utáni struktúráknak. Provokál, ütközik, fenyegetőzik, s teljesen kiszámíthatatlanná tette politikáját. Igazából azt szeretné, ha továbbra is megmaradna az USA világelső szerepe, bár nem bánná, ha ezt kissé visszavonultan játszhatná. Főként pedig kevesebb pénzből, amelyet a szövetségeseire kell költeni. Tőlük ugyanakkor nagyobb hozzájárulást vár el a világpolitika egyik legfontosabb mechanizmusának, a transzatlanti kapcsolatoknak a működtetéséhez. Persze az is a prioritási listáján szerepel, hogy európai szövetségesei vegyék ki részüket a – Washingtonban „revizionista hatalmaknak” bélyegzett – terjeszkedő Kína és Oroszország feltartóztatásában, visszaszorításában.

Merthogy a befolyása növelésére törekvő s a „nemzetközi rendet a saját előnyére megváltoztatni” akaró két ország jelenti a legnagyobb kihívást, fenyegetést az USA globális vezető pozíciójára, biztonságára, gazdasági előrehaladására, illetve katonai fölényére, erejére.

A Fehér Ház célja elsősorban a világpolitika főhatalmi szerepére pályázó Kína megfékezése.

A kiéleződő küzdelemben egyre kevésbé tűri el EU-szövetségesei (különösen pedig Németország) összejátszását Pekinggel és Moszkvával. Az Egyesült Államok és Európa között emiatt egyre hangsúlyosabbak a nézetkülönbségek meg a viták. A Trump-kormányzat elvárja, hogy európai partnerei Washington igényeihez igazodjanak.

Ennek megfelelően garantálná a biztonságukat, amire a gyökeres átrendeződés keltette bizonytalanság és az útkeresés idején még nagy szükség lehet. Ráadásul jó sokáig, hiszen az 1945 utáni rend felszámolásáról, illetve az új megszületéséről (azaz valószínűleg az USA, Kína és Oroszország köré szerveződő különálló pólusokról, szövetségi rendszerekről) akkor lehet beszélni, ha a világban ismét kialakul az erőegyensúly és véglegessé válnak a többség által elfogadott új befolyási övezetek határvonalai.


Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége