Kedden a Szabadkai Városi Múzeumban Terpeszállásban című rendezvény vendége Léphaft Pál, lapunk nyugalmazott karikaturistája és szerkesztője volt. Az esemény a Boschán György születésének centenáriuma alkalmából rendezett festménykiállítás kísérő programjaként jött létre. Ennek keretében a közönség megtekinthette Boschán György és Léphaft Pál karikatúráinak alkalmi kiállítását is. A karikatúratörténetet taglaló est folyamán szó esett a két világháború közötti, Grimasz című szatirikus lapról, amelynek Boschán is munkatársa volt, valamint a jelenlegi Grimaszról, amelyet huszonöt éve Léphaft Pál szerkeszt. Az egybegyűlteket dr. Ninkov Kovacsev Olga művészettörténész köszöntötte, majd Hicsik Dóra könyvtáros beszélt a régi Grimaszról:
– A két világháború közötti vajdasági magyar sajtóélet egyik jelentős lapja volt a Grimasz, amely 1935-ben jelent meg Újvidéken. Zomborban és Szabadkán is működött szerkesztősége, később pedig teljesen Szabadkára költözött. Gál Lászlóhoz kötődik, akit inkább költőként ismerünk, de az egészet ő szerkesztette és szépirodalmi művei is megjelentek benne. A Grimasz reflektált az akkori vajdasági magyar sajtóra, kíméletlenül kifigurázta azt, amiről az újságok írtak, még hibarovatot is indított. Mindenről véleményt alkotott, ezáltal bemutatta a korabeli társadalmat. A vajdasági magyar kultúréletben azért is jelentős, mert kabarékkal járták a környéket és a Népkör színészeivel előadásokat játszottak – tudtuk meg Hicsik Dórától.
A rendezvény további részében Léphaft Pál tartott előadást a Grimaszról, a karikatúráról és a humorról:
– Ha a közéleti szereplőknek nincs humorérzékük, az eléggé szomorú. Aki kellően komoly, az támogatja a komolytalanságot. A humor és a szatíra elsősorban zsurnalisztikai műfaj, a tájékoztatás műfaja. Habár azt mondják, ferde tükröt tart az ember elé, mégis sokszor valósabb és pontosabb, mint a beállított, kvázi realisztikus kép. A karikatúra mindig terpeszállásban van, mivel egy alkalmazott művészet, amely a grafika igényével igyekszik a napi sajtóban véleményt alkotni. Azért is van terpeszállásban, mert a határ nem tud határt szabni, a határok közt, a belső határainkon és mások határain egyensúlyozunk. A Grimasz rendkívül igényes, ez mindenekelőtt Gál Lászlónak köszönhető, aki irodalmon edzett pennájával írta meg verseit, szatíráit. 1941-ben szűnt meg, de később ismét megjelenhetett a Magyar Szóban. Azután átkerült a Hét Napba, de egy rövid idő után ott is megszűnt és újabb szünet következett. Jómagam 1994-ben kezdtem el szerkeszteni. Azon töprengtem, hogyan lehet az ősökre, a gyökerekre úgy támaszkodni, hogy a Magyar Szóban színvonalas melléklettel büszkélkedhessünk. A Grimasz ars poeticája, hogy a grafika legyen igényes, és jelenjen meg nagyobb méretben. Manapság ehhez a műfajhoz nehéz munkatársakat találni, jó lenne kedvet csinálni hozzá. Humort és szatírát csak úgy lehet írni, hogy az ugyanakkor komoly legyen, pontosan célba találjon. A legnehezebb műfaj a portrérajzolás, lehet nagyon jó a grafika, de ha nem hasonlít arra, akit ábrázol, akkor célt téveszt – fejtette ki Léphaft Pál.
