2024. április 20., szombat

Gyatra Szem és művészete

Amint a mai eseményre szóló meghívóból kiolvasható, kettős szerepben vagyok jelen ezen az esten. Részint mint a Zágrábi Magyar Intézet vendége, aki ezúttal is nagy örömmel vesz részt a Balassi Intézet rendkívül színvonalas rendezvényeinek egyikén, részint viszont mint a mai esemény házigazdája, akinek a feladata az volna, hogy néhány többé vagy kevésbé okos, vagy ha ez nem megy, akkor legalább okoskodó dolgot mondjon Léphaft Pálról és művészetéről, amelynek fanyar vagy kesernyés gyümölcseit ma e terem falaira aggattuk fel, azzal a leplezetlen szándékkal, hogy ki-ki fogyasszon belőlük annyit, amennyit a gyomra s – a keleti bölcselet szerint a gyomor tájékán rejtőzködő – lelke képes vagy hajlandó elviselni, befogadni.

Akinek volt már szerencséje megismerni és ízlelgetni ezeket a gyümölcsöket, amelyek a kortárs vajdasági, szerbiai és összmagyar karikatúraművészet egyik legjelesebb művelőjének, Léphaft Pálnak a kertjében termettek, az talán hajlamos elhinni, hogy az idők kezdetén hasonló gyümölcsöt kínálhatott a tudás fájáról alákúszó kígyó ősszüleinknek is. Olyan gyümölcsöt, aminek köszönhetően a felsőbb tilalommal szembeszegülő s a tiltott gyümölcsbe harapó ember szeme megnyílt, és képessé vált arra, hogy megkülönböztesse a jót a rossztól, a morálisat az erkölcstelentől, a valódit a hamistól. Mitöbb, képessé vált arra is, hogy a valóság mögött további rétegeket ismerjen meg: egy még összetettebb realitás körvonalait. „Az igazat mondd, ne csak a valódit” – sugallja József Attila a Thomas Mann üdvözlése című versében, mintegy  felvázolva az européer ember és alkotó művészetideálját.

Valahogy hasonlóan viszonyul a látható valósághoz Léphaft Pál is. A művész szavakba öntött önarcképéből egy nagyon lényeges, mindenképpen determináló tényre fokozottan oda kell figyelni. „Szemüveget, bajuszt és 42-es cipőt viselek” – mondja Pali, elhallgatva, hogy az a bizonyos szemüveg, amelyet említ, eredetileg mínusz hét és feles erősségű volt, ami azt jelenti, hogy művészünk indián fedőneve akár Gyatra Szem is lehetett volna.

S hogy ez miért annyira fontos? Csupán azért, mert az évszázadok során többen is felfigyeltek arra, hogy a hibás szemű emberek valóságlátása sokkal hitelesebb lehet, mint a tökéletes látószervvel megáldott embertársaiké.

George Bernard Shaw például egy szemészeti vizsgálat után, az orvosával perelve, kijelentette: „Nos, hát lelki szemeim, épp úgy, mint a külső kettő, normálisak: ezért egészen másképp látom a dolgokat, mint a többi ember, ráadásul sokkal jobban.”

Vincent van Gogh, a másképp látás egyik jeles példája ezt a következőképpen fogalmazta meg: „A legfőbb vágyam, hogy megtanuljak hibásan festeni, a valóságnak olyan átalakításával, hogy hazugság legyen belőle, amely hazugság azonban igazabb a szó szerinti valóságnál.”

S hogy mindez hogyan kötődik Léphaft Pálhoz és az általa művelt köztes műfajhoz, a karikatúrához? Nos: a nevetés vagy nevettetés elméletével foglalkozó teoretikusok is felfigyeltek a jelenségre, hogy a  humor szerteágazó fajtáinak talán egyetlen közös jegye: az inkongruencia, vagyis a „másképpen látás”.

Léphaft Pál esetében – mint említettem – a szódásüvegaljú szemészeti ketyerének köszönhetően eleve adva volt a lehetőség erre a másképpen látásra. Az eszközt pedig, amellyel ezt a célt megvalósíthatja, a „másodrangú művészetek” egyik válfajában, a karikatúrában ismerte fel.

Hogy miért nevezem másodrangú művészetnek a karikatúrát és általában a humor műfajait? Nyilvánvalóan Platónra hivatkozhatok, aki kapitális művében, az Államban megkövetelte, hogy a művészek sose fessenek nevető isteneket, mert ami magasztos és erkölcsös, az eleve komoly. A nevető ember így a platóni hagyományra épülő elméletekben, sőt a keresztény kultúrában is, szemben áll a mindig mogorva istenalakokkal, szentekkel, prófétákkal, akik erkölcsi felsőbbrendűségük tudatában nemhogy nevetni, de mosolyogni sem tudnak.

Nyilván ebből a kétezer éves hagyományból tanultak a mai, nagyobb vagy kisebb helyi istenségek is, akik nehezen viselik el a nevetést, főleg akkor, ha ez a derű az általuk kiépített privát valóság mögötti igazság felismeréséből és művészi körvonalazásából fakad. Bár az is lehet, hogy esetükben a nevetést generáló művészetektől való félelem mögött nem is a platóni hagyomány tisztelete, inkább a gelotofóbia nevű pszichés rendellenesség bújik meg, ami a kinevetéstől való kóros félelem, s aminek intenzitása egyenesen arányos az éppen elfoglalt karosszék nagyságával.

Ergo: Léphaft Pál itt kiállított munkái éppen ezt a másképp látást igazolják, hiszen a portrékban és a szöveg nélküli karikatúrákban a valóság és önmagunk egy másabb képével szembesülhetünk, amit befogadva talán mi magunk is kicsit igazabbak leszünk. 

Aki pedig e sok mellébeszélés után valóban meg akarja ismerni Léphaft Pált, az tekintse meg a kiállítást, hiszen mint Oscar Wilde mondta: minden kép, melyet érzéssel festettek, a festő arcképe, nem a modellé. 

Elhangzott Léphaft Pál a Zágrábi Magyar Intézetben megrendezett karikatúrakiállításán