Iskolai szakmunkatársként mindennap szembesülök azzal, hogy az elvándorlás miatt egyre kevesebb a tanuló az iskolákban. Tagozatok kerülnek összevonásra, iskolák, óvodák szűnnek meg, mert nincs elegendő gyereklétszám. Aggódnak a szülők, hogy nem számíthatnak a megszokott és megszeretett tanítójukra, óvónőjükre, mert a létszámcsökkentés miatt elbocsátották az állásából. De létbizonytalanságban is próbálják a tanárok, tanítók továbbra is a maximumot nyújtani munkájuk során. Ennek a helyzetnek az igazi vesztesei természetesen a gyerekek. Nekik azonban nemcsak azzal kell megküzdeniük, hogy változnak körülöttük a szakemberek, hogy egyszer még kis létszámban tanulják a tananyagot, aztán egyszer csak megduplázódik az osztálytársaik száma, vagy hirtelen más iskolába kell járniuk. A mai gyerekek folyamatosan szembesülnek azzal, hogy sok ismerősük, rokonuk elmegy innen örökre. Külföldre költözik. Nincs legjobb barát, első szerelem, szeretett unokatestvér többet a közelben. Sok család egyik pillanatról a másikra elmegy innen. Vagy sokáig készülődnek, terveket szőnek, és egyszer csak útra kelnek. Van, akinek a nagymamája vállal külföldön munkát. Az a nagyi, aki eddig őt terelgette, miközben a szülők dolgoztak, aki főzött rá, segített a házi feladatban. Egy nénit ápol, rá főz ezután. Vannak családok, ahol apa megy el, onnantól nem is hétvégi apukává válik, mint az elvált szülők esetében, hanem ünnepnapi apukává.
Máshol anya és apa is talál jobban fizető állást külföldön, de nem olyanok a feltételek, hogy a gyerekek is mehessenek, így a nagyszülőkre maradnak. Esetleg a nagyobb/kisebb testvért magukkal tudják vinni, a másik itthon marad valamelyik rokonra bízva. Majd ekkor, majd akkor, karácsonykor, húsvétkor, ha lesz lakás, ha lesz pénz, akkor ő is utánuk mehet, ha minden megoldódik. Addig pedig: az itt maradt gyerekek tengődnek a bizonytalanságban, hátha várja őket is az ígéretek földje, ahol minden jobb, minden szebb, és ahol boldog a család.
És így járnak minden áldott nap az iskolába, óvodába, végignézve, ahogy időről időre eltűnnek az életükből az osztálytársak, a családtagok, és csak várják, hogy ők mikor kerülnek sorra.
Az iskolában egymás között lebegtetett gyerekeknek hívjuk őket. Soknál jelentkezik viselkedésprobléma, depressziós tüneteket mutatnak, alulteljesítenek a tanulásban, magukba zárkóznak, vagy épp ellenkezőleg, igyekeznek magukra a felhívni a figyelmet valamivel. Mivel a probléma általában huzamos ideig fennáll, súlyos következményei lehetnek a gyerekek iskolai pályafutása, önértékelése, önbizalma tekintetében. Ha ötvöződik a kamaszkori – egyébként is megjelenő – nehézségekkel, akkor még kritikusabb helyzetbe sodorhatja a tinédzsereket.
Mivel iskolapedagógusként dolgozom, rendszeresen találkozom ilyen-olyan nehézségekkel küzdő tanulóval. Jelentős részüknél megmutatkoznak az elvándorlás okozta traumák, amelyek vagy önállóan jelentkeznek, vagy súlyosbítanak egy másik meglévő problémát. Például a beilleszkedési nehézséggel küzdő kislány, miután végre talált egy olyan kis barátnőt, akivel baráti kapcsolatot tudott kialakítani, de szeptembertől családjával elköltözött. Vagy az a kiskamasz, aki tanulási nehézségekkel küzd, és évek óta várja, hogy apukája megteremtse a külföldön feltételeket, és utánamehessen az egész család. Őt úgy kell átkönyörögni évről évre a következő osztályba, mert az iskolai sikertelenség és a várakozó álláspont miatt a teljesen motiválatlanná vált a tanulás iránt.
Az itt maradt gyerekek tehetetlenül figyelik, hogy barátaik, rokonaik egyrészt „eltűnnek” mellőlük, másrészt ők csak vágyakozhatnak a „jobb élet” iránt. A döntésbe nincs beleszólásuk, a család felnőtt tagjainak választásától függ a sorsuk. És ez a folyamatos bizonytalanság idegőrlő lehet egy gyerek számára is. Én mikor kerülök sorra? Miért nem én vagyok a szerencsés? Miért ment el ő is?
Így, ilyen körülmények között élnek azok a gyerekek, akikkel nap mint nap találkozunk az iskolapadokban, akik az utcán hasítanak kerékpárral, akik egész nap a számítógépüket nyomkodják, akik nem hajlandóak még azt a pár sort se megtanulni, hogy nyugodt(abb) szívvel kettest lehessen nekik bekanyarítani.
Nehéz sors ez, a türelem és a szeretet, amivel a legtöbbet tehetünk értük.
