Bár vannak erőteljes kísérletek a helyzet megváltoztatására, be kell látnunk, hogy a népművészet, a népi hagyomány művelése mára szubkultúrává alakult, még ha szép számmal akadnak is, akik ezzel foglalkoznak. Tulajdonképpen az egyetemes Hagyomány részévé vált; amivel alapvetően nincs is semmi baj: hála a lelkes gyűjtőknek, a népdalok, a néptáncok, a népmesék stb. mind rendelkezésre állnak az érdeklődők számára. Az egyetlen kérdés, mit kezdjünk velük, hogyan nyúljunk hozzájuk. Hagyományőrzés vagy hagyományápolás? A látszólag nüánsznyi különbség bizonyos szempontból nagyon is jelentős eltérést takar. Mert ne feledjük, bő egy évszázaddal ezelőtt – legalábbis a nagyvárosokon kívül –, amit ma hagyománynak nevezünk, az még a mindennapok szerves részét jelentette a magyarságnak. Nem őrizték, hanem élték. Tulajdonképpen minden téren komplett és remekül működő élettervként szolgált az emberek számára.
Egyszerre szól a pillanatnak és az örökkévalóságnak – Jelenet a Zentai Magyar Kamaraszínház Szóló szőlő, mosolygó alma, csengő barack című előadásából (Gergely József felvétele)
A Zentai Magyar Kamaraszínház a múlt héten egy népmesével rukkolt elő. Az előadás rendezőjével beszélgettem a premier kapcsán, és amikor a „feldolgozás” szót használtam, a fejét rázta, mondván nem dolgozták fel, hanem egy az egyben adják elő, „ahogyan az meg vagyon írva”. Aztán erről kicsit eldiskuráltunk, javarészt osztva egymás véleményét. Bennem viszont tovább dolgozott a téma – ahogyan persze előtte is sokat töprengtem már efelett. Nevezetesen, hogy mikor járunk el helyesen: ha szentnek tekintjük a gyűjtés közben lejegyzett pillanatot egy-egy mese vagy dal esetében, vagy pedig igenis bátran nyúlunk hozzá, feldolgozzuk, aktualizáljuk? Persze mindezt kellő alázattal és tisztelettel. Mert hogy az én olvasatomban ez utóbbi jelentené az „ápolást” – szemben az „őrzéssel”, amikor egy hajszálnyit sem változtatunk a lejegyzett állapoton.
Ezt eldönteni kicsit sem egyszerű feladat, számos érv felsorakoztatható pro és kontra.
Ami az átdolgozások mellett szól, hogy ezek a művek a szóbeliség idejében úgyszólván élő organizmusok módján viselkedtek, folyamatos átalakuláson estek át, idomulva az adott időszak körülményeihez, de ugyanúgy a mesélő, az éneklő lelkivilágához, pillanatnyi hangulatához – röviden: lélegeztek a nép ajkán. Ehhez képest a lejegyzés pillanata csupán egyetlen pillanat a számtalan közül. Ha egy mesét továbbmesélek, megőrizve tanulságát és mondanivalóját, viszont hozzáteszek valamit a jelen kor sajátosságaiból, valamint a saját – pillanatnyi vagy permanens – érzéseimből, akkor az továbbra is élő marad. Ugyanígy a zenében is számos példát találunk a népdalok – akár rockzenei – feldolgozására, amikor ezek remekül működnek, különösen olyan muzsikusok kezében, akik elég teret hagynak az improvizációnak, így a saját verziójuk is folyamatosan alakul. Így válik hitelessé, mert egyszerre szól a pillanatnak és az örökkévalóságnak.
Az én szívemhez ez a hozzáállás áll közelebb – és, be kell vallanom, az ízlésemhez is (főleg a zene esetében). Mindazonáltal azzal is tisztában vagyok, mennyi veszélyt rejt ez magában. Hiszen, ne feledjük, az óta a kor óta, amikor a népművészet még a mindennapi élet szerves része volt – és nyilván nem is művészetként tekintettek rá –, robbanásszerűen megváltozott a világ, a társadalom rohanvást belevetette magát valamiféle átalakulásba, amit jobb híján fejlődésnek nevez. Ami eközben történik, az már viszont korántsem felel meg az ízlésemnek, és úgy érzem, sokkal boldogabb lennék, amennyiben a békebeli „népi” társadalom ösvényein haladunk tovább (természetesen a békés együttélés jegyében, nemzeti egymásnak feszülések híján). Izgalmas lenne nyomon követni, ez esetben hogyan változtak volna, és ma hogyan szólnának a mesék és dalok, hogyan néznének ki a táncok és a viselet... De hát sajnos nem így történt; és ha nem lettek volna a gyűjtők, akik az utolsó pillanatban „elmentették” a régi világ művészetét, akkor ma már nyilván nem lenne mit sem őrizni, sem ápolni. Aztán ha ezt a lejegyzett állapotot ma nem őrizné senki, akkor félő, hogy lassanként – vagy rohanvást? – eltűnnének a feldolgozások is. Fokról fokra túlmodernizálnák őket – amire sajnos most is van példa –, majd felmorzsolódnának az embertelen gépezet fogaskerekei között.
Szóval – legalábbis a körülményekhez képest – valószínűleg úgy van a legjobban, ahogy most van: a lelkes hagyományőrzőknek köszönhetően a magyar népművészet is részévé vált az egyetemes emberi Hagyománynak – ebből a bő vizű kútból pedig kedvére meríthet minden kortárs művész, újra életre keltve e hagyományt. Önmagában és az emberi lelkekben egyaránt. Hála érte!
