2024. március 29., péntek

Nyelv, környezet, globalizáció

Február 21-e huszadik éve az anyanyelv nemzetközi napja mindenfelé. Az ünnep története során földi nyelveink bajai csöppet sem apadtak. Az örökre elnémuló nyelvek száma csak sokasodott. A nyelvek kihalásának s az olyan szívszorító tragédiáknak, mint az arktikus jegesmedve-állományok összeomlása, kiváltó oka végső soron közös: a természeti és a kulturális sokszínűséget egyaránt maga alá gyűri a szenvtelen gazdasági globalizáció. 2018-ban a kedvezőtlen folyamatok további gyorsulásának lehettünk tanúi: miközben mind nagyobb az emberiség ökológiai lábnyoma, mind kevesebb kézbe kerül a megtermelt javak oroszlánrésze, ez pedig nehezíti az ellenőrzés és a védelem, a természetvédők és a kulturális környezetvédők feladatait. A megbomlott ökológiai lánc hatására a nyelvi-kulturális lánc is szétszakadóban van. Ingatlanspekulánsok, olajügynökök, gazdasági kartellek nyüzsögnek a még szűz földeken, s miközben eltűnnek az utolsó háborítatlan erdők és tengerpartok, eltűnnek az utolsó háborítatlan nyelvszigetek is a kék bolygóról.

1980 és 2050 között a jelenlegi tendenciákat előrevetítve búcsút mondtunk-mondhatunk a világ nyelvi-kulturális öröksége döntő részének. Jó ideje átlag kéthetente eltűnik egy nyelv... Ám ha Pekingben, Brüsszelben, Washingtonban vagy Moszkvában azt képzeli valaki, hogy ez az erózió megáll az őshonos kisebbségi nyelvek elhallgat(tat)ásával, hát hatalmasat tévednek. A kieresztett démont egyre nehezebb lesz visszagyömöszölni a palackba, még közös globális politikai akarattal és felelősségérzettel is. Ez utóbbiaknak azonban egyelőre nyoma sincs a hivatalos politika szintjén, néhány szép egyéni kezdeményezést nem számítva, mint amilyen pl. Áder János magyar köztársasági elnöké a földi ivóvízkészletek védelmében. Egyébiránt felelősségünkre és persze pénztárcánkra van bízva, hogy az amazóniai őserdőket felzabáló olajpálmákból készült termékeket felzabáljuk-e. A környezetpusztítók cinkosának olcsóbb lenni, mint környezetkímélőnek, ez már a globalizált rendszerbe kódolt aljasság.

A globalizmus mint világrend veregetheti a mellét: amit a kommunista ideológia fél évszázad fondorlatos technikáival sem volt képes elérni, azt a globalizáció két évtized alatt levezényelte: néhány IT-kütyüt adott a kezekbe, afrikai viskók szegényeitől Miami beachi luxuslakások gazdáiig, és e kütyükön áradó agymosás mindenütt elég volt arra, hogy elaltassa az ökológiai-kulturális önvédelmi reflexeit. Ezért nézzük szenvtelenül a bolygó nyelveinek-kultúráinak eltűnését, és ezért nézzük tudatlanul egy-egy hatalmas bevásárlóközpont csalóka védőburkából a természeti környezet fokozódó felélését. Aki az üvegcsodákban szelfizgetve hörböli kávéját, sokszor nemhogy kávéültetvényt, de cukorrépát sem látott életében, s a tejszínt is egyre nehezebben hozza összefüggésbe a réten legelő tehénnel.

Eddig a lesújtó látlelet kulturális és biológiai reflexeink elszunnyadásáról. Ám mielőtt bárki apátiába esne, van egy jó hírem is, és ez nemcsak a „valahogy mindig lesz” obligát népi bölcsessége. Ahogy a természetrombolás óhatatlanul sokszintű nyelvi-kulturális leépüléssel is jár, úgy – megfordítva – a nyelvi környezetvédelem is jótékonyan hat a kultúra színeinek védelmére. Mi több, ha egyén és közösség az ősi, spontán önvédelmi reflex elveszte után végre tudatosan lenne képes az egészséges nyelvi-kulturális környezet fontosságát megérteni, akkor ismét fogékonyabbá válna biológiai életterének problémái iránt is. Talán megértené, a szép, színes lepék eltűnése kertjeinkből nem halaványképű romantikusok siráma csupán, hanem apró jele annak a globális önfelfaló folyamatnak, melynek „eredményeképp” immár  főemlősök tömege is a kipusztulás szélére jutott.

Szerencse a bajban, hogy a nyelvi-kulturális környezetvédelem még egyszerűbb is a valódi „zöld” érdekvédelemnél, mert nem ütközik elsődlegesen a gazdasági érdekkel. Az emlegetett pálmaültetvényes kartelleknek közvetlenül nem az őshonos nyelv és kultúra, hanem az annak otthont adó erdő áll az útjában. További szerencse, hogy az erózió megállításához mindannyian hozzákezdhetünk otthoni kertünkben éppúgy, mint otthonunk kultúrtájain. Ehhez sem Amazóniába, sem Ausztráliába nem kell elrepülnünk, de még Szibériába sem.

Ma is sok-sok Kárpát-medencei magyar nyelvi-kulturális kezdeményezést sorolhatnánk annak érzékeltetésére, hogy a tudatos környezeti építkezés lehetséges. A Vajdaságban is számos magyar kisközösség példázza, sohasem szabad anyanyelvünk és anyanyelvi kultúránk gazdagságáról lemondani. Aki pedig ezt megérti, az rögtön fogékonyabb általában is a kulturális és ökológiai sokszínűség hathatós védelmére. Felelősség ébred benne, hogy valamit unokáinknak is meg kellene őriznünk (még) élő bolygónkból, s annak (még) élő nyelveiből. Legyen ez az anyanyelvek napjának idei üzenete!