– De miért szaladnak a fák? Apa, miért szaladnak? – kérdezte a fiú. Arcbőrét pirosította, szemét tágra nyitotta a csodálkozás.
– Nem szaladnak. A vonat vágtat, hallod, hogyan zakatolnak a kerekek, és ezért tűnik úgy, mintha a fák szaladnának – válaszolt a férfi mosolyogva. Majd felnevetett, és ezt a nevetést nem tudta elfojtani, mert nem is akarta. Hiszen erre a nevetésre várt több mint húsz éve, erre a gurgulázó hangra, ami a tüdejéből szakadt ki, hogy szaladhasson tovább a szájon át, bele a világba, és ez a nevetés körbefonja végre ennek a szomorúsággal felszántott földnek összes zaját. És úgy megrázza minden fájdalmát, hogy örömmé változzon, ahogy megcsókolt békából lesz a szép herceg boldogító gyerekmesékben.
A fiú is nevetett, nem olyan harsányan, mint a férfi, de mégis nehezen formálódott az újabb mondat.
– Akkor ezek a fák nem is futók, hanem katonák, akik díszőrséget állnak a vasúti sínek mellett.
– Igen, katonák... – mondta a férfi, nevetése mosollyá szelídült.
– De nincs a fákon levél. Pedig azt mesélted, amikor a föld díszeiről, a fákról tanítottál, hogy minden fán himbálóznak levelek – mondta a fiú. Nem szomorúan, csak mint aki tényt állapít meg.
– Nincs. Hiszen még csak február végén járunk, a leveleket ősszel lecibálta a szél, kopaszon kapaszkodtak az ágak az égbe egész télen. De már jön a tavasz – nyomta arcát a vonatablak üvegéhez a férfi. Úgy lesett a szürke felhőkre, mint aki azt reméli, hogy az egyik mögül hirtelen lepottyan egy virágszál, így köszönve: tavaszt hoztam, illatosat, meleget.
– És ezek a fák milyen fák?
– Nyárfák.
– Nyárfák? Ez jó. Februárban miért nem hívják inkább télfának? – nevetett a fiú.
– Nem tudom. De nem is rossz ötlet – nevetett újra a férfi a meztelen fákat nézve.
És ezeket a fákat bámulták a többiek is a vonatfülkében. A csontos arcú idős úr, akinek karvalyorrára úgy tapadt a szemüveg, mintha odahegesztették volna. A laptopjából feltekintő asszony, aki pár perce még dühösen közölte okostelefonján egy ki tudja honnan beszélővel, hogy ő mégiscsak egy üzletasszony, és vele így nem lehet eljárni, mert ha kell, bírósági úton fogja érvényesíteni anyagi igényeit. És a fákat nézte az a két diák is, aki szentül hitte, mire leér velük a vonat Szegedre, mindent sikerül megtanulniuk ahhoz, hogy átmenjenek az utóvizsgán.
De a fiú miatt itt nem lehet tanulni – forgatták dühösen a szemüket, átkozták a fákat, a leveleket. De leginkább a férfit, akinek csak annyit kellett volna mondani a fiúnak, hogy hagyd már abba, nem vagyunk egyedül, nem kérdezz hülyeségeket, egyáltalán, ne szólj semmit. Hiszen a vonat már nem arra való, hogy az emberek beszélgessenek. Annak a világnak örökre vége. Az emberek már számítógépre, okostelefonra kötve élnek, nem kíváncsiak a szóra, csak az internetes információkra.
– Érdekes, a felhők is szaladnak. De azok velünk jönnek, biztos ők is meg akarják nézni Szegedet, a Tiszát meg a Dómot – fordult a fiú a férfi felé, majd tekintete már a fülke belsejét pásztázta, a kopott bőrüléseket.
– Gyönyörű. Olyan szép a színe. Erre mondják, hogy bordó? – kérdezte a fiú.
A vizsgától rettegő diákok, az üzletasszony, a szemüveges meg némán kötötte a harci szövetséget, és már csak azt kellett eldönteniük a villámló tekintetek kérdés-felelet játékában, ki parancsol rá a fiúra, fogja már be a száját.
A szemüveges vállalta.
Hangja karcosan, de visszafogottan csengett.
– Uram – fordult a férfi felé –, nagyon sokat segítene, ha megkérné a fiát, hogy egy kicsit hallgasson már el. Egyébként pedig, ha nem haragszik, megtudhatnám, ugyan mi tartotta vissza magát eddig attól, hogy elmagyarázza a fiának, aki szerintem legalább húszéves: a fák nem szaladnak, nem katonák, és a felhők sem kíváncsiak a szegedi Dómra – marta a gúny a szemüveges hangját.
– De nem is ez itt a kérdés, már megbocsásson, hanem az, miért nem viszi el egy elmeorvoshoz a fiút. Rajta is segítene, magán is meg azokon, akiket a rossz sorsuk legközelebb magukkal sodorja össze egy vasúti fülkében. A maga fia beteg, vegye már észre… – csikorgott a szemüveges fogai között tovább a szó.
A diákok összerezzentek, na, ez azért már sok, talán mégsem kellett volna. Az okostelefon klasszikus zene hangján jelezte, az üzletasszonynak újabb hívása érkezett, a szemüvegesről meg kiderült, mégsem hegesztették karvalyorrára a szemüveget, mert remegő ujjakkal többször is vissza kellett tolni a karvalyorr nyergére a keretet.
– Nem, uram, az én fiam nem beteg. Már nem beteg – mondta a férfi, és olyan óvatosan rakta össze a szavakat, mint szőnyegen ücsörgő óvodások a picinyke fakockákat. A diákok nem is értették, a hirtelen arcába dobott kérdés, a sértődöttség vagy éppen szégyen miatt koccan a kockák sarka, illeszkednek olyan lassan össze mondattá a szavak.
– Az én fiam szinte vakon született, csak homályos fényeket, árnyakat látott, így élt le huszonegy évet. De három hete megműtötték, és a műtét sikerült. És a fiam ma utazik haza velem a pesti klinikáról. Életéből először lát vasút menti fákat, először felhőket, amik, már megbocsásson, de szerintem is Szegedre futnak velünk. Mert igenis kíváncsiak a Dómra, és kíváncsiak a Tiszára. És remélem, ott maradnak a jövő nyári szabadtéri előadásokig, hogy a fiammal együtt nézzék meg, milyen is a Dóm tér, ha kigyulladnak a reflektorok fényei.
– A Dóm tér? – kapaszkodott ki egy kérdés a mázsás csönd alól, úgy fél perc múlva. – Amikor szabadtéri van? Az gyönyörű. De a felhőknél, a Szegedre szaladó felhőknél sincs szebb látvány ködös télen – nyelte a levegőt az üzletasszony, és olyan dühvel vágta a szemüvegeshez az okostelefonját, mintha a maroknyi gépezet megégette volna a kezét.
