Nőstény nagyvadak
A kedvenc
The Favourite, 2018. Rendezte: Jorgosz Lantimosz. A forgatókönyvet írta: Deborah Davis és Tony McNamara. Fényképezte: Robbie Ryan. Vágó: Jorgosz Mavropszaridisz. A főbb szerepekben: Olivia Colman, Emma Stone, Rachel Weisz, Nicholas Hoult.
Az Oscar-versenyben mindig ott egy film, amely pengeéles aggyal megkomponálva, kórboncnoki precizitással esik neki a szakmának. Nem ritkán ez olyan rendezőktől jön, akik kihagyhatatlanok a versenyből, mégsem fogják soha megkapni a legjobb film díját (ilyen volt például Tarantino Djangója), főképp, mert a filmakadémiában nagyrészt konzervatív szalmabábok ücsörögnek. Ez a film az Oscar-várományosok listáján idén: A kedvenc.
Egy ’17-ben elkövetett mitológiai horrorremekmű után (Egy szent szarvas meggyilkolása) igen gyorsan érkezett meg Lantimosz új mozija, és már a műfaja is meglepő. A tizennyolcadik századba helyezett cselekmény azonban csak a trailer alapján ragaszkodik a kosztümös filmek (a felidézés és a giccs vonalán ritkán túllépő) műfajához. Már a prológus utáni első jelenet felmutatja, micsoda agyasan szellemes leleményben is lehet részünk a következő két órában.
Az egyre betegebb és hiszterikusabb Anna királynő (Olivia Colman) egy kedvencet tart maga mellett: a számító Lady Sarah-t (Rachel Weisz), aki egyszerre politikai tanácsadója és szeretője. Ebbe a feszült, háborúktól fűtött, ármánytól és lobbiktól terhes helyzetbe érkezik bele Sarah rokona, a falusi Abigail (Emma Stone), és hamar kiderül, hogy az ártatlannak hitt fruska álarca mögött egy igazi nőstény nagyvad rejtőzik.
A nőstény nem véletlenül válik hangsúlyos jelzővé: a film, bár tele van egymással versengő és manipuláló férfiakkal, egyértelművé teszi, hogy ezt a világot három nő igazgatja, és hármójuk mindegyike ölni is képes lenne, hogy a befolyása érvényesüljön Anglia politikai térképén. Mindezt okosan, szinte kizárólag az észre alapozva (igen, azt is annak tekintjük, ha valaki okosan meglazít egy lószerszámot).
A film szándékosan anakronisztikus: nyelvileg és történéseiben nem szeretne illedelmes történelmi film lenni. (A fentebb említett érkezésjelenetben a konflisban egy férfi szemérmetlenül végigmaszturbálja az utat, Abigail pedig kilépése pillanatában pofára zuhan a sárban.) A nézőnek időnként az az érzése, hogy csupán a kosztüm és a díszlet terhe teszi ezt a mozit történelmivé, és ha csupán hallgatnánk, az az érzésünk támadhatna, hogy kortárs politikai rádiójátékban van részünk. A finomkodás, a ravaszul összerakott mondatok csak egy mocskos és romlott világ cukormáza, és persze A kedvenc minden vágya, hogy ez a világ folyton előtüremkedjen. Ám ha csak ennyi volna a sajátsága, nem ünnepelhetnénk benne az Oscar-gála egyik legjobb darabját. Lantimosz, ahogy annyiszor, most is eléri, hogy ez a remekül összerakott matekpélda egyszerre csak átemelkedjen a pusztán „jó film” palánkján, és költői művé minősüljön át az utolsó képeken, a királynő nyuszijainak és a kedvencnek átmosott snittjein. De ne álljunk meg az elvárásokkal szemben haladó szövegnél és a remek rendezésnél (a három grácia játékáról nem is beszélve), a képisége is alkalmazkodik a téma bukfenceihez. Az elképesztően furcsa objektívekkel dolgozó A kedvenc tele van iszonyú széles szögű képekkel, a királyi udvar minden terét torzítva kapjuk meg, mintha Robbie Ryan ezzel is jelezni akarná, micsoda kicsavarodott világ ez.
Mint arra már utaltunk fentebb: ennek a mozinak kéne az Oscar-gála kedvencének lennie, de az előző éveket végignézve nem valószínű, hogy az lesz. Olivia Colman viszont igen esélyes a díjra, és a forgatókönyv, a díszlet és a jelmez tekintetében is tökéletes választás lenne.
Hullócsillagok és tükörköpet
Csillag születik
A Star is Born, 2018. Rendezte: Bradley Cooper. A forgatókönyvet a Csillag születik előző változatait felhasználva írta: Eric Roth, Bradley Cooper és Will Fetters. Fényképezte: Matthew Libatique. Vágó: Jay Cassidy. Dalok: Mark Ronson és Lady Gaga. A főbb szerepekben: Bradley Cooper, Lady Gaga, Sam Elliott, Rafi Gavron.
Nem sokszor, de azért előfordult a filmtöri folyamán, hogy egy remake oly remekül ragyog, hogy a feledés homályába taszajtja az eredetit. Ilyen volt A dolog John Carpenter rendezésében vagy A testrablók támadásának hetvenes években készült variációja. Mindkét esetben láttuk: a művész megfogja az eredeti, soványka matériát és csillagok közé emeli.
Jelentjük: a Csillag születik legújabb remake-je ilyen értelemben a Grand Canyon mélyére zuhan.
Mivel a helyzet természetesen nem ennyire faékegyszerű, ezért megérdemel az ügy egy kimerítőbb elemzést.
A senkiből sztárrá avanzsáló művészleány és a már befutott művész szerelmét feldolgozó filmet először 1932-ben forgatták le Mi az ára Holywoodnak? címmel. Ebből igen gyorsan elkészült a már a Csillag születik címet viselő második vari, az 1937-es, Jenet Gaynor és Fredric March főszereplésével. Ezt az ’54-es követte Judy Garlanddal és James Masonnel, az elkövető ezúttal George Cukor. ’76-ben aztán megszületik az a bizonyos eleddig utolsó csillag: Barbra Straisand és Kris Kristofferson játékával. Summázva: Bradley Cooper filmje a ’74 film koppja, amely koppja az ’54-esnek, amely koppintja a ’37-est, amely koppintja a ’32-est. – Ha erre valaki forgatókönyv-Oscart kap, az annyi, mintha az amerikai filmszakma jó turhásan szemen köpné magát a tükörben. (És ahogy általában a legrosszabb dolgokkal van: ennek megtörténési esélye elég magas.)
Nem eredeti filmet vizsgálunk hát, és ezt illett letisztáznunk. A fő kérdéssé ugyanis így nem az válik, hogy hogyan kivitelezett valaki egy eredeti ötletet, hanem hogy a) miben különbözik az új verzió a korábbiaktól, és hogy b) mi a fenének kellett megcsinálni?
A Csillag születik e kérdések nélkül korrekt film volna: a sztori még mindig megél (a giccset nem Cooper találta ki hozzá, ez a film már első születésénél tocsogott a nyálban, és reinkarnálódásai ezen csak rontottak), a kamera semmi különös, de okés, a rendezés első próbálkozás, ez is rendben van. A kasztinggal sincs semmi baj, Cooper és Gaga is jól hozzák a formát, bár utóbbi színészi képességeinek sokszor emlegetett nagy felismerését már réges-rég lelőtte az American Horror Story hatodik évada, amiért az énekesnő egy Grammyt is bezsebelhetett, továbbá a film nagy részében Gaga mégiscsak azzal fogalkozik, amihez a leginkább ért: énekel. A zene kiváló, de nyilván nem vaktában lövöldözve hívták meg a producer-mogul-slágergyáros Mark Ronsont, hogy komponáljon már egynéhányat Gagával párban járva.
Idézzük fel egy fenti mondatunkat: a jó remake (mert hisz abból se mind szemét) az eredeti alapsztoriját mintegy megmentve megteszi azt, amit az eredeti nem tett meg. David Cronenberg sötét jóslattá fogalmazza át az eredetileg B-horror A légy című filmet, Kurosawa Hét szamurája szakrálissá emeli A vad bandát (de csak hogy Holywood később visszanyúlja tőle az ötletet és megcsinálja a Hét mesterlövészt), Fassbinder döbbenetes társadalmi képpé gyúrja Douglas Sirk technikolor meséjét a Félelem megeszi a lelket című alkotásban, Hitchcock önmaga iránt érzett megelégedetlenségből kifolyólag újrafogalmazza saját művét, Az ember, aki túl sokat tudott nevezetűt, Bradley Cooper pedig...
És itt a stoptábla. Bradley Cooper ugyanis semmi mást nem művel, mint hogy... pénzt keres. Az egész jól összetákolt hajcihő a kasztinggal, Ronsonnal, a reciklált sztorival csak ürügy egy sikeres ipari vállalkozásra. Nincs itt művészi szempont, nincs itt új gondolat, csak a cukormázas-enyves kéz. A fent felsorolt pozitív példákat pedig egyenesen megsértjük, ha egyáltalán egy lapon emlegetjük velük a Csillag születiket.
Az, hogy Cooper egy ötödször elmesélt, unalomig ismert giccsen akar megtollasodni, ez önmagában nem bűn. Nála jobbak is járnak be ezért melózni. Azzal sincs baj, hogy ez legyen a 2018. év párnába zokogós mozija (ezt az aspektusát még egészen jól visszafogta; le lehetett volna ezt úgy is forgatni, hogy Gaga percekig rí és motivációs beszédet tart a film végén, hogy lám-lám, ez a szerelem). A baj azzal van, hogy a filmakadémia ezt művészetként szeretné elkönyvelni. És amint azt fentebb tételeztük, simán sikerülhet is nekik.
Sosem gondoltuk volna, hogy leírjuk ezt a mondatot egy Oscar-cikkben, de: akkor már inkább a La-La-Land.
Túlcsorduló tájkép, színek nélkül
Roma
Roma, 2018. A forgatókönyvet írta és a filmet rendezte: Alfonso Cuarón. Fényképezte: Alfonso Cuarón. Vágó: Alfonso Cuarón és Adam Gough. Yalitza Aparicio, Marina de Tavira, Carlos Peralta, Jorge Antonio Guerrero.
Nehéz dolga van annak, aki a Romát akarja kikezdeni. Profi munka a szó minden értelmében, minden eleme sziklaszilárdan áll, özönlenek rá a díjak, alkotója (merthogy igazi egyszemélyes mozival állunk szemben) hideg tudatossággal építi Bábel tornyát az Oscar ege felé. Szóval: nehéz dolga van annak, aki a Romát akarja kikezdeni, mi azért mégis megpróbáljuk.
Mielőtt összekevernénk egy jóval patinásabb rendező jóval patinásabb filmjével, a Roma köszönőviszonyban sincs Fellini hasonló nevezetű munkájával. Hogy a címet megfejtsük, kell némi földrajzi előtudás: a moziban ugyanis nem hangzik el, hogy Mexikóváros egyik negyedét nevezik az olasz fővárostól elcsent névvel. E negyedben éldegél Cleo (Yalitza Aparicio), aki bejárónő egy gazdag házaspárnál. A filmszövet apró-cseprő eseményekből áll össze, melyek együtt festenek képet Cleo szinte autista szolgaéletéről, amelynek éppúgy része a kötődés a burzsoá család felé, mint szerelmi tipródásai egy harcművésszel, teherbe esése ugyanettől, illetőleg az utcai villongások.
Tanulság nincs. Mintha Cuarón csupán dokumentálni szeretné e nő életét, szinte kommentárt se fűzve hozzá (hacsak nem vesszük annak az időnként fel-felbukkanó kutyamotívumnak a szimbolikus jelentőségét vagy az udvarpucolás véghetetlen snittjeit). Cleo, akárcsak névrokona, az Agnese Varda-film öttől hétig élő főhőse, csak úgy létezik.
Ez a „csak úgy” izgalmas filmes kérdéseket vet fel: mivel a Roma inkább a realista festészethez közelít, mint a drámaművészetekhez vagy a regényhez, a képeket is „csak úgy” kapjuk meg belőle. Így Cleo életéhez maga a néző fűzhet kommentárokat, csakúgy, mint környezetéhez. Mintha a kamerát (ezúttal szó szerint is) vezető rendezői kéznek a puszta dokumentáláson kívül semmi más célja nem lett volna. L’art pour l’art ez a javából: a filmet bámulva, elmerülve a gyönyörű fekete-fehér fényképekben folyamatosan az a kérdés merül fel, mit is akart a szerző azon kívül, hogy többfelől is be akarta magát biztosítani az Oscarra. Remek példa erre az a pár perc, amikor Cleo kiment egy gyereket a tengerből. Lehetett volna ez többszörösen vágott jelenet, lehetett volna imbolygó kamerás, dokumentarista, lehetett volna sokféle, ‒ mégis a rendező ezt az artisztikus, mármár sznob egykocsis megoldást találta rá, amely ahelyett, hogy elmélyítene bármiben is, csak azt sulykolja, hogy „ezt milyen művészien megoldottam”. (Ebben egyébként a megszólalásig hasonlít az alkotó előző munkájához, a Gravitációhoz, amelyben épp ilyen feleslegesen túltolt megoldás a sokperces űrkocsizós bevezető.) Ugyanígy a puszta artisztikumnak róható fel a fekete-fehér választása, egyszerűen nem értem, mi miatt döntött a színek hiánya mellett, míg nagy ellenfelét, a lengyel Hidegháborút nézve ez a kérdés fel sem ötlik a nézőben.
Alfonso Cuarón sokoldalú tehetsége mintha kioltaná saját magát az ezerféleképp felvillanó megnyilvánulásban. Amellett, hogy a forgatókönyvet jegyzi, ő a rendező, az operatőr és a vágó is. (A felsorolás csak akkor lehetne megalománabb, ha a női főszerepet is ő játszaná el.) A film visszafogott tájképfestészete kioltja a forgatókönyv egyébiránt akár drámai töltetű lapjait, az artisztikum túlsulykolása pont azt veszi el a Romától, ami miatt állítólag létrejött, túlcsordulása többet árt, mint használ.
A Roma kétségkívül a legesélyesebb a legjobb idegen nyelvű film díjára, még akkor is, ha a Hidegháború ezerszer jobban teljesít. Ezenkívül bukmékerünknél nyugodtan lefogadhatjuk, hogy a fent emlegetett sznobizmus berúgja a tizenegyest a legjobb operatőr hálójába is. Hiába, az Oscar, ha észre is veszi a túltengést, előnyként könyveli azt el.
