Szíria hónapokig a világlapok érdeklődésének középpontjában állott. Joggal, mert közvetlenül fenyegetett az orosz–amerikai összecsapás veszélye, hisz mind a két nagyhatalom fegyveresen jelen volt, méghozzá a szembenálló táborok egyikéhez csatlakozva. Amikor pedig felcsillant a béke reménye, az került reflektorfénybe, hogy lehetségessé válik korunk egyik legnagyobb problémájának, a migránskérdésnek a megoldása vagy legalább enyhítése.
Mint ugyanis ismeretes, a hétéves, mintegy 350 ezer áldozatot követelő háború alatt 5 millió ember hagyta el az országot. Mihelyt a béke reménye felvillant, Damaszkusz kezdte őket visszacsalogatni, és befogadóközpontokat épített a számukra. (Libanon, ez a más miatt szerencsétlen ország, amelyben egymillió migráns halmozódott fel, már kiutasította a menekültügyi főbiztos embereit, mert azok arról akarták meggyőzni a menekülteket, hogy korai lenne még a visszatérés. De hasonlóan járt el a kevesebb menekültet befogadó Pakisztán is.)
Az érdeklődés csökkenését az indokolta, hogy a közvetlen orosz–amerikai összecsapás veszélye csökkent. Donald Trump amerikai elnök ugyanis úgy döntött, hogy Szíriából hazarendeli katonáit. Ennek a döntésnek a hivatalos indoklását egy másik lényeges változás adta: az Iszlám Államot, amely nemrégiben még egy Nagy-Britannia-nagyságú területet birtokolt, annyira visszaszorították, hogy Irakban teljesen felszámolták, Szíriában már csak a terület kb. egy százalékát jelentő gócpontokat tart.
Az igazi indoklás azonban az, hogy Trump már-már az egykori amerikai izolacionizmussal kacérkodva igyekszik a minimumra csökkenteni a nemzetközi szerepvállalást. Márpedig Szíria sokba kerül, közben nincs semmi, ami miatt érdemes lenne ragaszkodnia hozzá. Még csak jelentékeny kőolajtartaléka sincs.
Ráadásul szembenézett azzal, hogy az amerikai beavatkozás általában kevés haszonnal járt. Irakban az ellenségnek tekintett Iránnal rokonszenvező rendszert hozott. Afganisztánban már ott tartanak, hogy az elűzött tálibokkal alkudozik a rendszer, mert sehogyan sem tud békét teremteni az országban, és a tálibok már amúgy is kezükben tartják az ország területének jelentős részét. Líbiában pedig teljes a káosz.
Van az érdeklődés megcsappanásának még egy lényeges oka: eldőlt, hogy Basár al-Aszad legalább ideiglenes elnökként marad az ország élén. Közismert ugyanis, hogy a szíriai válság is az arab tavasznak mondott, az arab országokon végigsöprő forradalmi mozgalom részeként kezdődött. Ez a mozgalom elsöpörte az egyeduralmat gyakorló arab diktátorokat. De Líbiában Kadhafi megdöntése a már említett káoszt hozta. Egyiptomban pedig egy szélsőséges mohamedán rendszert, amelyet a világ jóváhagyásával egy újabb katonai diktatúra döntött meg.
Szíriában is Aszad megdöntése volt a cél. A harcok pedig úgy kezdődtek, hogy amikor ez nem ment békésen, különböző külföldi támogatással fegyveres csoportok jöttek létre. Ezek a csoportok mindeddig azzal utasították el a békepróbálkozásokot, hogy nem azért szenvedtek 5-6 évig, hogy az általuk óhajtott változás – Aszad távozása – ne következzen be.
E téren azonban lényeges változás történt. Részben, amikor az Iszlám Államot (IÁ) kezdték komolyan visszaszorítani (a világpolitika egyik szégyenfoltja, hogy abban a világban, amely jelentéktelenebb okokból is megismerte a külföldi beavatkozást – például bombázták Szerbiát vagy Líbiát –, eltűrték, hogy egy ilyen rendszer ilyen sokáig ilyen nagy területet zavartalanul birtokoljon), kiderült, hogy a fegyveres csoportok jelentős része vagy az IÁ, vagy a másik hírhedt terrorszervezet, az Al-Kaida szövetségese. Részben orosz és iráni segítséggel a kormánycsapatok megszerezték az ország területének 85–90 százalékát, és ezzel nyilvánvalóvá tették, hogy Aszad marad.
Ezekkel a változásokkal magyarázható tehát, hogy némileg csökkent az érdeklődés Szíria iránt. Holott az érdeklődést jelentősen fokoznia kellene annak a sajátos ténynek, hogy Szíria esetében a legközvetlenebbül és legerőteljesebben érződik egy újonnan jelentkező és mind jobban érvényesülő új világpolitikai tényező: az ún. középhatalmak felértékelődése. Úgyhogy az atomháború veszélye csökkent az orosz–amerikai egyetértés felvetődésével és az Észak-Koreával való megegyezéssel, de nemcsak veszéllyé váltak, hanem bizonyos formában már folynak a középhatalmak „kis” háborúi.
Elsősorban ott van Törökország, amely szemmel láthatóan komolyan veszi a felértékelődő középhatalmi szerepet, és már háborúban áll a kurdokkal. Méghozzá úgy, hogy Recep Tayyip Erdoğan török elnök óvatos taktikázással ehhez elnyerte az amerikaiak és az oroszok hallgatólagos hozzájárulását, de egyben mindig kockáztatja, hogy szembekerül ezekkel a nagyhatalmakkal.
A történelem kivetettjeinek és örökös veszteseknek mondott kurdok elleni háború ugyanis nagyon könnyen jelentheti – kockáztatva az összetűzést az oroszokkal – azt, hogy idegen csapatokkal jelen van egy szuverén ország területén. De kockáztatja az összetűzést az amerikaiakkal is, mert volt idő, amikor az amerikai támogatást élvező kurdok harcoltak egyedül az IÁ ellen. Most a törökök mégis a kurdok fegyveres visszaszorítására vállalkoznak.
Egy másik ilyen háború már meghozta nemcsak a Szíriában állomásozó iráni erők, hanem az iráni terület elleni bombatámadásokat is. A középhatalmi szerepre törő Szaúd-Arábia és Izrael szembeszáll egy harmadik középhatalommal, Iránnal. De ez már külön téma.
