Újra megtalálta a térképen az Egyesült Államok a kelet-európai régió egyik-másik elfeledett szegletét. Sokáig keresgélte, az már biztos, ám végül sikerült ismét rábukkannia. A Barack Obama elnök idején (2009 és 2017 között) működött kormányzat igencsak elhanyagolta ezeket a vidékeket, több országával együtt. Amióta Donald Trump elnök 2017 januárjában beköltözött a Fehér Házba, folytatódott a gyakorlat, sőt a NATO-t és az európai uniós konstrukciót (eddig példátlan módon) nyílt fenyegetések is érték az USA részéről.
A közelmúltban változás (fordulat?) történhetett Kelet-Európa vonatkozásában. Az oka pedig vélhetően az, hogy az USA veszélyeztetve érzi a térségbeli érdekeit és szeretné megvédeni azokat. Elsősorban Oroszországgal és a világhatalmi vezető szerepre törő Kínával szemben, merthogy miközben Washington más területekkel és ügyekkel foglalkozott, a két ország stabil pozíciókat épített ki Dél- és Kelet-Európában. Befolyásuk pedig ennek megfelelően megnőtt.
BETELT A POHÁR
A Trump-kormányzat ezt már tűrhetetlennek és elfogadhatatlannak tartja. Sőt egyre jobban nyugtalanítja, hogy a NATO keleti peremén és a szomszédságában folyamatosan piszkálják, incselkednek vele. Ráadásul egy olyan korban, amikor teljesen átrendeződnek a globális (benne az európai) erőviszonyok, a (destabilizálódó) transzatlanti kapcsolatok és a gazdasági-kereskedelmi rendszerek, illetve újraindul a fegyverkezési verseny; nem mellesleg látványos populista-nacionalista keresztes hadjáratok kíséretében. (Kétségtelen, hogy nagy időket élünk. Olyanokat, amikor még a történelem is tétovázik, nem tudja, merre induljon el, és az emberiség is válaszút előtt áll: vagy megváltoztatja eddigi életmódját, vagy – az általa okozott globális fölmelegedés miatt – a bolygóval együtt pusztul el.)
Aki ilyenkor lemond a kezdeményezésről, nagyot bukhat. Washington nem szeretne ebbe a csapdába esni, s ezért igyekszik bepótolni a mulasztásait, erősíteni jelenlétét Kelet-Európában. Persze nemcsak politikai és gazdasági téren, hanem katonailag is. A közös NATO-alakulatok állomásoztatása (a három balti országban és Lengyelországban) vagy a kis- és közepes hatótávolságú rakéták megsemmisítésére képes védelmi rendszerek földi elemeinek elhelyezése (Romániában és Lengyelországban) már ezt a célt szolgálták. Korábban.
Emellett (újabban) beindult a fegyvertárak megújítása is, a háborús kellékek beszerzése (többnyire egyesült államokbeli forrásokból). A védelmi együttműködés erősítésének egyéb vonatkozásai is napirendre kerültek, beleértve az amerikai katonai egységek szabad mozgását a keleti NATO-tagok területén.
A SZÖVETSÉG ALAPJA A DEMOKRÁCIA
Ezekről a témákról a múlt héten külön is tárgyalt az amerikai külügyminiszter Budapesten, Pozsonyban és Varsóban, amelyeket – a Washingtonból is gyakran bírált – Brüsszel keleti bajkeverőknek tart. Mike Pompeo látogatása a magyar és a szlovák fővárosban áttörésnek tekinthető, hiszen az előbbiben majdnem nyolc, az utóbbiban csaknem húsz éve nem járt ilyen magas rangú tengerentúli politikus.
Budapest és Pozsony történelminek minősítette a vizitet. Washington azért óvatosabban fogalmazott. Sőt az amerikai külügyi tárca már a miniszter útja előtt (meglepetésre) közzétett egy nyilatkozatot, amely (a címzettek nevének említése nélkül „szőrmenti” bírálatként) kiemeli: támogatja az alapvető szabadságjogokra, a közös védelemre, valamint a – szabad sajtót és az eleven civil társadalmat is magába foglaló – pluralista demokráciára épülő szövetséget. Hangsúlyozva ugyanakkor, hogy az USA igyekszik erősíteni kapcsolatait az eddig elhanyagolt (kelet-európai) térséggel.
ELRONTOTTÁK, HELYREHOZNÁK
Pompeo nyilatkozataiból még az is kiszűrődött, hogy bizony elrontották a régiót érintő politikájukat, de ezentúl minden másként lesz. No nem az ő mosolyoffenzívája kedvéért, hanem azért, mert az Egyesült Államok, Kína és Oroszország (nagy)hatalmi (érdek)ellentétei egyre jobban kiéleződnek.
Európa emiatt ismét egy kíméletlen geopolitikai játszma, rivalizálás, s egy kiéleződő versengés terévé vált. Különösen a keleti és a déli perifériája. Mindegyik résztvevő étvágya egyre nagyobb, s igényeik folyamatosan nőnek. Az amerikaiaké is. Csak késve jelentették be, de immár megtörtént. Pompeo múlt heti mondandójának ugyanis épp az volt a lényege, hogy az USA visszatért, s megkezdődik a hibaelhárítás. Ez pedig azt jelenti, hogy a Fehér Ház fölvette a kesztyűt, s igyekszik visszavágni, mi több, visszaszerezni, újjáépíteni befolyását a NATO keleti végvidékén, ahová a fő rivális oroszok és kínaiak már betették a lábukat, komoly érdekütközéseket idézve így elő.
KEMÉNY KÜZDELEM VÁRHATÓ
Oroszország és Kína azonban önként aligha vonul vissza. Különösen az utóbbi ragaszkodik az itteni pozícióihoz, hiszen (bőséges hitelfolyósításokkal és beruházások sokaságával) már jelentős politikai szerephez jutott.
Az USA azonban megelégelte a két ország előretörését, nyomulását, s minél jobban ki akarja szorítani az európai pályáról a kellemetlen vetélytársakat. Nagyon kemény küzdelem várható, hisz a politikai-gazdasági befolyás, a piac és a profit (csakis a pénzben számolt haszon) a tét.
Pompeo ezért alighanem azokról az elvárásokról tájékoztatta a vendéglátóit, amelyeket a Fehér Ház szerint (szövetségesként) muszáj teljesíteniük. Például amerikai fegyvereket kell venniük védelmi képességeik (és nyilván a tengerentúli hadiipari lobbi zsebének) erősítése végett. Annak ellenére is, hogy a világ mindegyik állama – hivatalosan legalábbis – a békére, illetve saját határai biztosítására, megóvására törekszik, és senkit sem akar megtámadni.
„KELETRŐL FENYEGETŐ AGRESSZIÓ”
Az igazi cél ezért vélhetően inkább az, hogy jó fajta amerikai rakétákkal és egyéb fegyverrendszerekkel még inkább az USA-hoz lehessen kötni a vásárlókat. Érvekből nincs hiány. Washington azt állítja, hogy a „Keletről fenyegető agresszió”, egy „esetleges orosz támadás” nagy veszélyt jelent Európára, ahol az „agresszív Oroszország” egy ideje már „megosztásra, zavarkeltésre törekszik”.
Ebből kiindulva Pompeo jelezte is némelyik felkeresett országnak, hogy ne vigyék túlzásba a barátkozást és az üzletelést az oroszokkal, se a kínaiakkal, különben meggyűlik a bajuk Washingtonnal. A Trump-kormányzat ugyanis biztonsági fenyegetésnek és veszedelmesnek tartja azt az együttműködést, amelyet a térség egyik-másik állama alakított ki az elmúlt években Pekinggel és Moszkvával.
Bár ezeket az aggályokat Budapesten igyekeztek (ismét) eloszlatni, Pompeo az új amerikai kezdeményezés (biztonságpolitika) részeként nemcsak a Kreml ukrajnai „szerepvállalását” vagy az Európába irányuló erőteljesebb földgázszállítási terveit minősítette rendkívül kockázatosnak, hanem egyes kínai technológiák (elsősorban az ötödik generációs, azaz az 5G mobiltelefon-hálózati rendszer) alkalmazását is.
SARKÁRA ÁLL-E EURÓPA?
Javasolta az orosz energiafüggés lazítását (és az amerikai cseppfolyósított földgáz nagyobb mennyiségű beszerzését), miként azt is, hogy a szerinte kémkedésre is használható kínai 5G technológia helyett inkább amerikait szerezzenek be a szövetségesek. Ezek ugyanis mind biztonságpolitikai jelentőségű ügyek, amelyekbe nem tanácsos az ellenfeleket a kelleténél jobban bevonni.
Washington arra is figyelmeztette partnereit, hogy immár jól látható a kapcsolat a vesztegetések gyakorlata és a Kelet-Európa bizonyos országaiban tapasztalható kínai, illetve orosz befolyás között. Az USA erre szintén (nemzet)biztonsági, sőt stratégiai szintű kockázatként tekint. Éppen ezért az új amerikai kezdeményezésnek fontos eleme a korrupció elleni harc fokozása.
Pompeo (s az előtte korábban a térséget felkereső orosz és kínai vezetők) útjának több tanulsága is van, de egy biztosan: Európa, különösen pedig az EU nem hagyhatja magát a nagyok malmai között őrlődni. Helyette végre a sarkára kellene állni és összefogással mielőbb ki kellene építeni a saját, megbízható rendszereit akár a rendkívül fontos 5G, akár a védelem területén (létrehozva a külön hadsereget), vagy épp az energiaellátásban (előnyben részesítve az alternatív források sokkal szélesebb körű kihasználását). Ha képtelen lesz az összehangolódásra, a megújulásra, s az eddiginél kiegyensúlyozottabb, hatékonyabb együttműködésre, illetve az intelligens megoldásra, folytatódik a rossz irányba vezető belső acsarkodás, széthúzás, kölcsönös vádaskodás, meg a bizonytalanság, amit hol az egyik külső hatalom, hol a másik használ (majd) ki. Az ismert „oszd meg és uralkodj!” politikát követve.
