A MAGYAR KULTÚRA NAPJA – 2019

Ecsettel és fényecsettel megörökített pillanat

A temerini Németh Mátyás nyugalmazott fotóriporter Magyar Életfa díjas

Gergely József

2019. február 19., 18:22 >> 2019. február 20., 14:22

Kommentek száma 0  A cikkhez tartozik képgaléria  Megjelent nyomtatásban

Németh Mátyás nyugalmazott fotóriporter az Életfával (Gergely József felvétele)

Németh Mátyás nyugalmazott fotóriporter az Életfával (Gergely József felvétele)

A Magyar Szó nyugalmazott fotóriportere, Németh Mátyás 1939-ben született Temerinben. Gyermekkora óta a szülőföld szerelmese. Már fiatalon érdeklődött a festészet és a fotózás iránt (1952 óta fotózik), de a körülmények úgy hozták, hogy nem léphetett képzőművészeti pályára. Édesapja segédmunkás volt, mellette rádióamatőrködött, közben befejezte az iskolát, levizsgázott az újvidéki iparkamarában, majd Temerinben rádiómechanikus-műhelyt nyitott. Ebben volt a segítségére Matyi fia, aki apja fényképezőgépével, majd egy 6×6-os Pajtás géppel a kezében egyre inkább elmélyedt a fotózás varázslatos világában.

Egy életre megigézte az üveglencsén keresztül elé táruló varázslatos világ, a mindennapi életünk képi ábrázolása, a pillanat fényecsettel való megragadása az örökkévalóságnak.

A fotó és a film vonzáskörébe kerülve a rádióműszerészet mellett dolgozott a moziban mint pénztáros. A szocialista szövetség annak idején minden faluban készített fotóhíradót. A Jugoreklamon keresztül érkeztek a képek, mellé kis szöveggel, és ezeket a falra akasztott üvegládákban rakták ki a nép tájékoztatására. Matyi a fotóhíradó számára készített képeket. A mozit jobban szerette, Belgrádban három hónapot töltött, és levizsgázott mozigépésznek.

A zsoké balesete – díjazott akciófotó

A zsoké balesete – díjazott akciófotó

Temerinben megalapították a Horizont fotóklubot. Otthon a temerini családi házukban egy fotósműhelyt, üzletet rendezett be, ahol felesége, Gizella fényképezte a kuncsaftokat három évtizeden keresztül mint fotós kisiparos. A fotópályázatokra is az asszony készítette elő, szárította az előhívott fekete-fehér nagyításokat, majd postázta őket.

Matyi jó üzleti érzékkel megáldva mozgó terepi portréfotós is volt egy időben, amikor hírül vette, hogy cserélik a személyi igazolványokat, motorkerékpárral, egy fehér lepedővel és fényképezőgéppel járta Temerint, házhoz ment, hogy megörökítse az embereket.

Amikor Brezsán Gyula (1909–1970), a Magyar Szó fotóriportere elhunyt, napilapunk pályázatot írt ki fotóriporter felvételére. Erre a pályázati felhívásra tizenhárman jelentkeztek, köztük Németh Mátyás és Ifjú Gábor. Kettejüket felvették a laphoz. Matyi nyugdíjba vonulásáig, 1993-ig nemcsak Vajdaság minden zugát, de az egész akkori Jugoszláviát bejárta sport-, politikai, művelődési és egyéb közéleti események nyomában, hogy napilapunk számára, az újságíró kollégák cikkeihez, írásaihoz képes illusztrációkat, fotókat készítsen. A táj és a paraszti életforma kedvelője, így ezek a motívumok gyakran köszönnek vissza fotóiról. Sport- és eseményfotóival több jelentős elismerést is szerzett magának Kínától Németországig. Alapos és széles körű fotóriporteri munkássága példaként áll a fiatalabb fotósok előtt.

– A Magyar Szó akkori fotóosztályának főnökétől, az én közvetlen főnökömtől, a Bora, azaz Borislav Vojnović (1931–1997) fotóriporter kollégától sokat tanultam. Amikor a pályázatra jelentkeztem, a keze alá kerültem, fél évig együtt jártunk eseményekre, együtt fotóztuk ugyanazt, amiből megtapasztalhattam, mit is várnak egy napilapnál a fotóstól, mire kell odafigyelni a képek, képriportok, képhírek készítésénél. Kezdetben Zorkíj orosz fényképezőgéppel dolgoztunk, ami nem igazán felelt meg a fotóriporteri követelményeknek – gyorsaság, strapabírás stb. –, de be kellett érni ezzel. Később a Bórónak sikerült Asahi Pentax 1000-es, majd Nikon gépeket beszereznie, amelyek már a profi igénybevételnek is eleget tudtak tenni – mesélte Németh Mátyás, majd így folytatta:

– A fotózás iránti szenvedély nagyon fiatalon magával ragadott, a képi látásmód meghatározta egész életemet, a mai napig képeken keresztül látok és érzek. A múló pillanatot meg kell ragadni, ugyanis később újra lepörögnek bennünk ezek a rögzült filmkockák, nálam legalábbis ez így működik. Nyitott szemmel járva olyan dolgokra is felfigyelhetünk, amelyeket mások észre sem vesznek. Nagyon szerettem a tanyavilágot fotózni. A vidéki, tanyai, falusi életet megörökítő képeimen látszik, hogy mai napig kötődöm hozzá, tisztelem és becsülöm a paraszti életformát. Gyerekkoromban a vakáció nagy részét egyik rokonunknál töltöttem, gyakorlatilag a Novák-tanyán nevelkedtem fel. Az alkotásaimon pedig így tovább él az eltűnőben lévő paraszti életforma. A Magyar Szó szerkesztőségét, a lapot naponta el kellett látnunk fotókkal. Amikor az újságírókkal megérkeztünk a kiszemelt településre, alighogy kiszálltunk a gépkocsiból, azonnal fotózni kezdtem. Visszatérve a szerkesztőségbe, a laboráns segítségével kiválogattam az előhívott filmről azokat a kockákat, amelyeket érdemesnek találtam közlésre, figyelembe véve az újságírók, a riporter elvárásait is. Azt nem szerettem, ha a terepen, eseményen az újságíró bele próbált szólni, hogy hogyan, honnan és mit fotózzak. Megtörtént, hogy összetéptem a fotókat, mert kritizált a kolléga, hogy így vagy úgy kellett volna fényképeznem. Ha nem kell a fotóm, szemétkosárba vele. Ekkor esett pánikba, hogy akkor mit ad le a másnapi cikkéhez – mondta, majd hozzátette:

– A vidéki utak során, amikor észrevettem egy jó fotótémát, azonnal megállítottam a kocsit, és megcsináltam a képeket, mielőtt még a látvány szertefoszlott vagy eltűnt volna előlem. Egy ízben valahol Zenta környékén megláttam egy idős házaspárt, amint az úttól néhány száz méterre térdelnek és hagymát duggatnak. Beszaladtam a szántáson hozzájuk, és lefényképeztem, amint a férfi állt, a néni előtte térdelt, és egy kis lábasból hagymát duggattak. A fotóriporteri munka állandó készenléti állapotot jelent, a gyors reakció sok esetben döntő lehet az esemény megragadásában. Mindig megragadtam a különleges alkalmakat, idővel ez rutinná válik a fotósban. A téma valóban az utcán hever, csak rá kell lelni, és megragadni a pillanatot. A témát körül kell járni, hogy minél hűebben adhassuk vissza a valóságot – mondta fotóriporteri tapasztalatait összegezve Matyi kollégánk, akinek 120 fotóját digitalizálta a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet.
A fotózás mellett Matyi nem hagyott fel a festészettel sem, a hatvanas évek kezdetétől napjainkig fáradhatatlanul rajzolja és festi kedvenc motívumait. Egyik alapító tagja az 1976 óta működő TAKT-nak, a Temerini Alkotóműhely és Képzőművészeti Tábornak. 1970-től tagja az újvidéki Branko Bajić Fotóklubnak. A Vajdasági Képzőművészek és Formatervezők Egyesülete, az Upidiv 1985-ben vette fel tagjai sorába. Kiállított Temerinben, Debellácson, Topolyán, Zentán és más vajdasági településeken, képei eljutottak Magyarországra, Ausztriába, Németországba és Ausztráliába is.

 

***********

A Magyar Szó nyugalmazott fotóriportere, akinek mindkét lábát amputálták, és kerekesszékhez kötve éli mindennapjait, nyugdíjas éveiben is termékeny alkotó, amatőr festő, a magyar kultúra napján megkapta az életműdíjnak is számító Magyar Életfa díjat. Matyi legutóbb tavaly augusztusban állította ki akvarelljeit és olajfestményeit szülővárosában, Temerinben.


Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége