Egy francia késő délután holtfáradtan és munkahelyi bosszúsága miatt dühösen ült be az autójába, hogy Párizsból elmenjen abba a külvárosba, ahol lakik. Útközben azon gondolkodott, hogyan jön ki fizetéséből a hónap végéig. Mivel tankolnia kellett, megdöbbenve tapasztalta, hogy megdrágult a benzin, mert a kormány valami klímavédelmi illetéket vetett ki rá. Ezzel betelt a pohár. Alig várta, hogy hazaérjen, jóformán nem is üdvözölte családját, rögtön leült komputere mellé, és Twitteren világba küldte üzenetét: „Ezt már nem lehet kibírni, ez ellen már tiltakozni kell, mert elviselhetetlen, hogy ez a kormány mit csinál velünk, amikor amúgy is ezer bajom van.”
Maga is meglepődött, hogy az üzenetével elindított üzenethullám révén néhány napra rá tízezernyi dühös és végsőkig elkeseredett ember gyűlt össze Párizs utcáin.
Dühük arra az ősemberre emlékeztetett, aki összeverte bálványát, mert csalódott benne. Elkeseredettségük pedig annak a magyar szőlősgazdának az elkeseredésére, aki amikor látta, hogy a jég hogyan veri el szőlőjét, fogta a fejszét és szabdalni kezdte a tőkéket, azzal a felkiáltással: Na nézd, Uram, mire megyünk ketten együtt! Ők is rombolni-gyújtogatni kezdtek, meggyalázták a Diadalkaput és az Ismeretlen Katona sírját.
Csak a jelszó volt bennük közös: „A világ végéről beszélnek nekem, amikor én azt se tudom, hogyan bírom ki a hónap végéig.” És még közös bennük, hogy mindannyiuknak van autója, amit azzal fejeztek ki, hogy elővették az autóban kötelezően ott tartott láthatósági sárga mellényt. (Jobb lett volna, ha zubbonynak kereszteljük, mert a mellény másmilyen, a francia gilets szó pedig mind a kettőt jelenti.)
Mint a történelemben már nemegyszer megtörtént: ami Párizsban kezdődik, az gyorsan végigsöpör Európán. Most is egész Európa megfertőzödött. De másutt a tüntetésekben több volt a politika, és jobban bekapcsolódtak a politikusok. Spanyolországban rendkívüli választásokat követelnek, Belgiumban a klímaváltozás elleni harcot, Szerbiában és Magyarországon egyszerűen a kormány ellen tüntetnek. Ezzel magyarázható, hogy ezek a tüntetések kevésbé erőszakosak. (Párizsban már az első tüntetésnek 133 sebesültje volt, azóta már halottja és ezernyi sebesültje van. De a magyar rendőrök is megdühödnének, ha megtámadnak a Hősök terét és levernék Árpád apánk fejét.) Ráadásul Párizsban már ellentüntetésbe kezdtek a „vörössálasok”, ami növeli az összeütközések veszélyét.
Emmanuel Macron francia elnöknek ebben a helyzetben kellett feltalálnia magát. Olyan körülmények között, amikor 1. népszerűsége és támogatottsága már csökkent; 2. hiába hajtott végre olyan hihetetlen áttörést, mint az, hogy kormányát számos párt képviselőiből és párton kívüliekből állította össze: a politika már kiheverte ezt a csapást; 3. a tüntetőknek tulajdonképpen nincs konkrét követelésük, például semmit sem segített az, hogy a kormány visszavonta a tüntetéseket közvetlenül kirobbantó illetéket, amit a benzinre kivetettek.
Azt érzékelte: többről van szó, mint az, hogy tízezernyi ember kivonul az utcára. Elsősorban is civilizációs válságról. A globális világgazdaság ugyanis csak egyetlen hajtóerőt ismer annak szavatolására, hogy az ember vállalja a hétköznapok taposómalmát: a fogyasztást, minél gyorsabb és minél drágább fogyasztást. (Gyakran kell cserélni például az autót, mert ez státusszimbólum.) És ezt a fogyasztást mind nehezebben tudja szavatolni, pedig még nem is érkeztünk a klímaváltozással megkövetelt megszorításokig. Már azért is, mert hihetetlen egyenlőtlenséget teremt: kevesen milliárdokat keresnek, sokan pedig mind kevesebbnek és bizonytalanabbnak érzik azt, amit megkeresnek.
Ezt a civilizációs válságot kiegészíti a politika válsága. Részben a politika mindinkább a korrupcióra hajlamos profi politikusok kezébe kerül. Részben már a múltté az a világ, amikor Őfelségének volt kormánya és volt ellenzéke, amelyek szépen kiegészítették egymást, a kisebbség pedig a maga természetességével tudomásul vette a többség akaratát. És normálisan, nagyobb súrlódás nélkül működött a társadalom, az állam gépezete.
Ebben a helyzetben Macron hű maradt ahhoz, hogy ő a leginkább újító, eredeti megoldásokat hozó politikus Európában. Abból indult ki, hogy először a társadalmi összhangot kell helyreállítani, hogy megszűnjön a tarthatatlan helyzet, amelyben egy kisebbség vállalkozik a többség életének megzavarására, a társadalmi gépezet működésének akadályozására. Ezért célul tűzte ki az álláspontok tisztázását, a többség akaratának kikristályosítását. Hogy aztán ezeket az álláspontokat – ott, ahol kell – népszavazással elfogadtassa, és ezzel kizárja a kisebbség erőszakos fellépését a többség akaratával szemben.
Ezért (sajátos megoldásként) levéllel fordult a franciákhoz, elrendelve, hogy január 15-e és március 15-e között rendezzenek társadalmi vitát. Ez idő alatt a városházán, a munkahelyen, a társadalmi szervezetekben és a különféle intézményekben vitassanak meg négy kérdéscsoportot és azon kívül még egy sereg problémát. A négy téma: a klímaváltozás, az adózás és a közköltségek, a demokrácia és a polgárok szerepe, az állam és közszolgálatok.
A migránskérdést pedig például a polgárok szerepével kapcsolatban vitatnák meg. Annak alapján, hogy a menedékjog civilizációs vívmány, a menekültek befogadása viszont ellenállásba ütközik. A cél pedig a „politika erkölcsösítése”. Annak figyelembevételével, hogy a politikusok hajlamosak a korrupcióra, szavatolni kell, hogy a polgárok, ne pedig a politikusok döntsenek, aminek érdekében gyakrabban kell népszavazást rendezni.
