Új névvel kell ismerkedniük a Temerin múltja iránt érdeklődőknek. Fúró Dénes, a Békéscsabán 1995-ben született helybeli történész ugyanis az elmúlt esztendőben letett az asztalra egy olyan kéziratot, amelyet nem lehetett nem kiadni. Meg is jelent az ezen ismertető írásunk alcíméül idézett címen tavaly, az év végén, az idén, január 18-án pedig megtörtént az ősbemutatója, ahogyan illett is: Temerinben, s ahogyan várható volt, szokatlanul nagy érdeklődés mellett. Pedig ott eléggé el van kényeztetve a közönség, s a könyvbemutatók általában nem szűkölködnek érdeklődők tekintetében.
Magyarázatul itt nyomban le kell szögezni valamit.
TEMERINIEK ÉS IDEGENEK
Elsőként azt, hogy ez a könyv talán minden olyan temerinit érint, akinek az ősei is temeriniek voltak a XX. század második évtizedében. A könyvből azonban kiderül, hogy rajtuk kívül messze idegeneket is, akiknek soha semmi közük nem volt a faluhoz azon kívül, hogy a „nagy háború” idején valamelyik fölmenőjük vagy rokonuk Temerinben gyógyult volna az ideiglenes két kórház egyikében, ám a gyógyulás valami oknál fogva nem sikerült. Ott nyugszik a keleti vagy a nyugati temetőben.
Másodsorban pedig azt kell tudni, hogy ez egy minden jellegzetességében temerini alkotás, annak ellenére, hogy a szerzője – mint írásunk második mondatából is kiderül – nem is temerini születésű. E körülmény magyarázata azonban csak ezen ismertető csatolmányából fog kiderülni a szerzőnek az idézendő, igen kurtára sikerült önéletrajzából. A temerini jelleg azonban abból is egyértelmű, hogy a könyv készítői mind temeriniek. Mondhatjuk, hogy csapatmunka, noha a szerző autorságához semmi kétség nem fér. A kiadó ugyanis a temerini Impressum Polgárok Egyesülete. A kiadásért felel a szintén temerini születésű Guszton András, nevezett kiadó vezetője. A kötet szerkesztője Csorba Béla. Aki csak egy kicsit is követi Temerin magyar közéleti eseményeit, elsősorban a művelődési életet, az tudja róla, hogy ő évtizedek óta afféle spiritus movense annak, ami magyar vonatkozású esemény ott zajlik. Politikai tevékenységével itt ne foglalkozzunk, jóllehet keze alól sok olyan írott termék is kikerült már, amelyeknek megírásához, szerkesztéséhez és kiadásához bizony bátorság és politikai elkötelezettség és döntés is szükségeltetett. Maga a könyv is Temerinben készült, a Temerini Újság nyomdájában, ahol már sok hasonló, helyi vonatkozású kiadvány.
AZ ADÓSSÁGOT TÖRLESZTENI KELL
A közreműködők egészen biztosak akartak lenni abban, hogy jó munkát végeztek, felkértek egy idegennek ugyan nem mondható, de mégsem temerini, ám bizonyíthatóan hozzáértő és tapasztalt szakértőt, hogy kívülállóként mondjon véleményt róla. Molnár Tibor zentai levéltárosra esett a választás. Értékelésében ő fogalmazta meg az ezen írásnak választott címet: Most már tudjuk. Nevezetesen azt, hogyan érintette a falu akkori lakosságát a nagy háború. „Régi adósság ez, amelyet előbb-utóbb törleszteni kellett” – nyilatkozta a fölkért szakértő a bemutató után Ternovácz Istvánnak, a hasonló események buzgó temerini krónikásának. Az sem mellékes természetesen, hogy Temerinnek van egy saját krónikása, aki egy olyan esemény hírét, mint amilyen ennek a könyvnek a megjelenése, a maga eszközeivel iparkodik széles nyilvánosságunk között nagydobra verni. Szinte kötelezően küldi róla jelentéseit az Újvidéki Rádiónak és a budapesti Kossuthnak.
Hasonló, a kiadványt népszerűsítési szándékkal foglalkozunk mi is ebben az írásban.
Már a föntebbiek alapján is megállapítható, hogy arra alkalmas és érdemes temeriniek összefogtak, hogy törlesszünk az adósságból, amelyet Molnár Tibor említett.
A könyv nem született előzmények nélkül, mondhatni, a fent taglaltak voltak a garancia arra, hogy a vállalkozás jól fog sikerülni. Tudjuk, az említett személyek, és akikről még nem esett szó, nem mindenben értenek egyet, de – ahogyan azt mi, temeriniek mondani szoktuk – annyit mindannyian fölfognak ököllel, hogy vitatkozni vagy akár veszekedni úgy általában lehet, talán néha kötelező is, létkérdésekben azonban össze kell fogni. Az olvasó talán nem veszi zokon, hogy itt nem részletezzük, az említettek közül ki kivel és miben nem ért egyet, hiszen ezúttal éppen az összefogásról van szó, aminek köszönhető, hogy Temerinben meglehetősen nagy számban jelenik meg olyan sajtó- és könyvtermék, amelyekről elmondható, hogy a falu magyarságának megmaradása szempontjából lényegesek, vagy inkább talán nélkülözhetetlenek. Hadd igazoljuk ezt az állítást néhány szemléltető példával.
Kezdjük Csorba Bélával. Egyszer majd összegezni kell, hány és hányféle könyvet, füzetet jelentetett meg. Itt említsük egyetlenként a Lágerfüzetek 1 gyűjtőcímmel és A halál első könyve címmel 2017-ben megjelentetett alkotását. Aki esetleg nem tudná, azzal közöljük, hogy az országot „fölszabadító” kommunista hatalomtartók által, a szomszédos Járek faluban 1944 végén létrehozott haláltábor áldozatainak addig föltárhatatlan ügyével foglalkozik benne, pontosabban a tábor gyermekáldozatainak névsorával.
Folytassuk azzal, hogy – mint sok más hasonló kiadvány –, ez is a Temerini Újság nyomdájában készült. Nem sok vajdasági helység dicsekedhet azzal, hogy minden megvan benne ahhoz, hogy hasonló dokumentum jellegű publikáció helyben megjelenhessen, kezdve az adatgyűjtőtől, szerzőn, szerkesztőn, tördelőn – egy személyben grafikai előkészítő és fedőlapszerkesztő szakemberen – át a kiadóig és a nyomdatulajdonosig. A fölsoroltak között alig akad, aki az általa végzett munkához szükséges szaktudást hivatalos iskolai képzés által szerezte. Ez utóbbi észrevétel ellenére a könyvnek nem csupán a tartalma, hanem a külbecse sem marad el a neves szakemberek alkotta nyomdatermék minőségétől. Mindezek után még azt is nem csekély örömmel nyugtázhatjuk, hogy – mint azt már jeleztük – nem szűkölködik a lakosság olvasóban sem, ami nem elsősorban a bemutatón megjelentek, hanem inkább az eladott könyvpéldányok száma alapján állítható. S ha már szóba került a helyi nyomda, ahol a Temerini Újság hetilap is készül, említsük meg róla, nem sok helység van e szűkebb hazánkban, a Vajdaságban, amely minden adottsággal rendelkezik ahhoz, hogy hasonló, saját újságja legyen immár csaknem negyed évszázada, s vállalja olyan kiváló minőségű kiadványok megjelentetését, mint amilyen maga az újság vagy az a könyv, amelyről írásunkban is szó van. Az sem mellékes, hogy a temerini kutatók nem csupán a helybeli magyarok sorsával foglalkoznak, jóllehet elég restanciája a valamikor a falu lakosságának óriási többségét képező magyarok történetének teljességi igényű megírásának. Az ott zajló művelődési életben azonban ez nem látszik. Ez a magyarázata annak, hogy – noha a helységnek egy idő óta városi státusa van, falusi jellege azonban szerencsére nem változott – a messze Temerin határain túl terjedően híres események is zajlanak ott. Gondoljunk csak a TAKT körüliekre, vagy a Tinifesztiválra, vagy a Kertbarátok által szervezett borfesztiválra. Nagyon ide tartozik azt is említeni, hogy a könyvbemutató napját megelőzően már a messze Kanadából is érkezett rá megrendelés.
MÉG VAN MIT KUTATNI
Visszatérve az első világháború temerini vonatkozását taglaló könyvre, folytathatjuk azzal, hogy megszületése várható volt, hiszen éppen egy évtizeddel ezelőtt történt egy jelentős előzménye, amelynek részesei voltak többen is azok közül, akiknek e mostanihoz is van, de közük van minden olyan eseményhez is, amely az első világháború temerini vonatkozásait próbálja föltárni, föleleveníteni és publikálni.
Egy ilyen esemény zajlott le 2009 júliusában. Ádám István, Csorba Béla és néhai Ökrész Károly a tájházban rendeztek egy kiállítást „Temeriniek az első világháborúban címmel. Kiadtak erről egy tíz lapból álló dokumentumfüzetet, amelyben ez is olvasható „... mintegy 120 korabeli fénykép reprodukciójának felhasználásával készült, azoknak a temerinieknek kívántunk szerény emléket állítani...”
Előkerült azonban néhai Kozma József temerini lakos első világháborús terjedelmes írása. Minden valószínűség szerint a negyvenes évek elején készült visszaemlékezése, amelyet szintén Csorba Béla és a néhány éve elhunyt, hangyaszorgalmáról ismert Ökrész Károly készített elő közlésre. Tanult szakmáját tekintve neki sem lenne köze a történelemtudományhoz, hiszen állatorvos volt, de erről már alig ismerte valaki, hanem arról, hogy évtizedeken át a falu első embereként tartottuk számon, és hogy igen sokat tett Temerin múltjának a feltárásáért. Jellemző volt rá, hogy ahol ő tisztséget töltött be, az a falu szempontjából fontossá vált. Ő volt egyébként a falumúzeum egyik megalakítója, sokáig irányítója. A Kozma-kéziratot a Létünk folyóirat közölte 2010-ben. A teljes írás Pedig én katona akartam lenni címen, K. József visszaemlékezései a Nagy Háborúra 1914–1918 alcímmel könyv formájában jelent meg a Forum Könyvkiadó és a Temerini Múzeumbarátok Egyesülete kiadásában 2014-ben. Már ez is rendkívüli érdeklődést keltett Temerinben. Valahogyan mindazok, akik közreműködtek a könyv előkészítésében, kiadásában és népszerűsítésében, meg azok is, akik olvasták előbb a kéziratot, majd a könyvet, mintha próbálgatták volna, hogy baj nélkül lehet-e, szabad-e nekünk, világháborút vesztett utódoknak ilyesmivel foglalkoznunk. Ezt a már csakugyan komoly próbálkozást azután követte egy újabb. Néhai temerini Frei Antal tüzér naplót vezetett a háború 1917. évében, ezt ugyancsak Csorba Béla készítette elő közlésre a Létünk folyóiratban.
A fentiek ismeretében tehát csakugyan természetesnek tekinthető, hogy az amúgy is hozzáértőnek bizonyuló Fúró Dénes alkotása, csakugyan jó megmunkálók bábáskodásával, valóban jó végtermék lett.
Lássuk röviden, mit is tartalmaz.
Az Előszóban a szerző ismerteti a fentebb említett előzményeket, nem mulasztva el megjegyezni, hogy a könyvben található, a háborúban elesettek névsora jórészt Ádám Istvánnak köszönhető, aki ugyanis már a korábbi években összeszedte azoknak a névsorát, akiknek az adatai be vannak jegyezve a temerini halotti anyakönyvekbe. Sem ez az első névsor, sem a könyv teljes tartalma e tekintetben nem ad teljes képet az elesettekről, sem pedig a háborúban szolgáló temeriniekről, tehát további kutatásra van szükség, közli maga Fúró.
A HADAK ÚTJÁN
A Bevezetőben a szerző helyzetképet ad a faluról a háború előestéjén, majd ismerteti az Osztrák–Magyar Monarchia hadseregének és a sorozásnak a rendszerét. Eléggé ismeretes, hogy a Monarchiának két részből állt a hadereje. Egyik volt a központinak tekinthető császári és királyi hadsereg, a másik pedig az ugyancsak két részből álló, a magyar honvéd hadsereg és az osztrák Landwehr. A temeriniekkel foglalkozó legfontosabb szövegrész három fejezetből, adattárból és 27 oldalnyi képanyagból áll. A fejezetek címéből megérteni, milyen frontokon szolgáltak a temerini katonák: I. A balkáni hadszíntéren és az Adriai-tengeren, II. Az orosz hadszíntéren, III. Az olasz hadszíntéren. A temerini illetőségű katonák zöme két ezredbe volt besorozva: a császári és királyi 6. (újvidéki) gyalogezredbe, valamint a magyar királyi 6. (szabadkai) honvéd és népfelkelő gyalogezredbe. A három fejezetben a nevezett ezredek harcainak történetét ismerteti a szerző. Ezt követően mintegy fél oldalon összegzést fogalmaz meg. Leírja, hogy „A Magyar Királyság területéről 3 800 000 embert soroztak be, ebből mintegy 661 000 veszítette életét. Temerinből az egész világháború ideje alatt becslésem szerint 1300-1400 embert soroztak be. A legtöbben a cs. és kir. 6. (újvidéki) gyalogezred és a magyar kir. 6. (szabadkai) honvéd gyalogezredek kötelékeiben szolgálva harcolták végig a háborút. Az idősebb korosztályokat 32 és 42 év között főleg a honvéd és népfelkelő ezredekbe, de nagyobb számban a m. kr. 4. (szabadkai) huszárezred, ill. a cs. és kir. 8. huszárezredek kötelékébe is. (…) a településünkből besorozottak közül 310-en estek el a harctéren, vagy haltak meg különböző betegségek és sebesülések következtében.” Ezt követi a 286 számozott oldalt tartalmazó könyv legfontosabb része a 103. oldaltól a 245. oldalig terjedően, ahol a háborúban szolgáló 1127 katona betűrendes névsora található, megjegyezve, kik közöttük azok, akik elestek. Következik még 22, más országrészekből származó áldozat neve, akik az akkor létező két temerini katonakórház egyikében hunytak el. A névsort Molnár Tibor könyvértékelése zárja, benne ez a mondat olvasható: „Most már tudjuk, hogy 1914-1918 között 310 temerini katona lépett végleg a Hadak Útjára, soha vissza nem térve szülőföldjére, szeretteihez.” Valójában a szerző egy megjegyzése is arról szól, hogy sem az elesettek, sem pedig a harci szolgálatot teljesítők névsora nem végleges. Ez utóbbi állításról magam is tudok bizonyítékot szolgáltatni. Legidősebb néném, néhai Szkenderovics Imréné Matuska Katalin, későbbi férjének édesapja, Szkenderovits Kálmán az orosz fronton szolgált altiszti minőségben. Megsebesült, szabadságot kapott s otthon épült föl, miközben egységét az olasz frontra vezényelték. Csatlakozott hozzájuk, a háború utolsó napjaiban comblövést kapott, valamelyik ausztriai kórházban ápolták, ahova a harcok befejezése után elutazott látogatóba a felesége, de időközben a férje vérmérgezésben meghalt. A másik eset tekintetében már csupán saját emlékezetemre vagyok utalva, nem vagyok biztos, hogy jól emlékszem-e. A szűkebb családra vonatkozik. Tudtommal három temerini Matuska nevezetű személy szolgált a háborúban, az 1892-ben született Mihály, és két öccse, a Mátyás nevezetű, az 1895-beli édesapám és az alighanem 1898-as András. Mindhárman súlyosabb sebesülés nélkül megúszták. Mihályt nem találni a könyvben közölt névsorban.
HATALMAS ÉRVÁGÁS
Mint Fúró könyvében is olvashatjuk, Temerinnek az első világháború kezdete előtt 9768 lakosa volt, ebből név szerint fölsorolja 1127 katona nevét, de az előszóban ezt közli „Igyekeztem összegyűjteni a háborúban részt vett minden temerini adatát, azonban célom nem teljesült maradéktalanul, a lista nem teljes. Becslésem szerint még mintegy két-háromszáz világháborút járt katona adatai hiányoznak.” A fentiekből is következik, hogy az általa megnevezett halottak névsora sem lehet végleges. Ha az ismertek alapján egy kicsit utána gondolunk, akkor mondhatjuk, hogy a csaknem tízezer lakosnak nagyjából a 13 százaléka lett katona, s ha az elesettek számát 350-re becsüljük, akkor megállapíthatjuk, hogy odaveszett a bevonultak mintegy negyede. S ha kilépünk az első világháború időkorlátjából és azt is számba vesszük, hány temerini magyar veszett el a számunkra nagyjából ugyanannyi ideig tartó második világháborúban, valamint az annak vége felé lezajlott magyarirtás során, akkor még döbbenetesebb eredményre jutunk. Tudtommal ez utóbbi veszteség megállapítására még nem került sor, de ez a veszteségarány nyilván nagyobb az előzőnél, hiszen kutatóink csupán a mészárlás áldozataiból meg tudtak nevezni körülbelül annyit, amennyi az első nagy háború katonaáldozata. Látjuk, mekkora érvágást kellett elszenvednie Temerin magyar lakosságának az 1914-től 1945-ig terjedő, mintegy három évtized alatt.
Fúró Dénes önéletrajza
Békéscsabán láttam meg a napvilágot 1995. május 14-én. Édesapám, Adorján állategészségügyi középiskolát végzett és a későbbiekben méhészettel foglalkozott. Édesanyám, Fúró (Vörös) Edit óvónői főiskolát fejezett Újvidéken, és jelenleg is gyermekekkel foglalkozik. A délszláv háború elől, 1991-ben szüleim és az akkor egyéves bátyám, Andor magyarországi ismerőseinkhez költöztek Békéscsabára. A következő öt évben itt keresték a boldogulást. Apám húsfeldolgozó üzemben, anyám pedig a szakmájában, óvónőként dolgozott a helyi óvodában. Mégis a háború befejeztével, 1996-ban a honvágy hazahúzta szüleimet, és így visszaköltöztünk Temerinbe. Elsősorban bátyámnak, Andornak köszönhetem a történelem iránti szeretetem, hiszen már ötéves koromtól kezdve hallottam tőle az érdekesebbnél érdekesebb múltbéli eseményeket. A történelem mellett a zene is vonzott, így elvégeztem Újvidéken a Josip Slavenski Zeneiskolát is. Az általános iskola elvégzése után az Április 7-e Egészségügyi Iskolában folytattam tanulmányaimat. Az ott eltöltött négy év után mégis úgy éreztem, hogy a történelem jelenti számomra azt a pályát, amivel szeretnék foglalkozni az életemben. Felvételt nyertem az Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Karának Történelem Tanszékére. Tanulmányaim alatt kutatásokat is folytattam különböző levéltárakban, melyek során főként helytörténeti jellegű források érdekeltek. Az utóbbi években a Temerini Múzeumbarátok Egyesületének munkájában is részt veszek, amelynek elnöke is vagyok. A Temerini Újságban 2017 elejétől kezdtem helytörténeti jellegű cikkeket közölni. Kutatásaim első nagyobb eredményeként 2018 végén megjelent a könyvem Temeriniek a nagy háborúban 1914–1918 címmel.
