„A félévi bizonyítvánnyal van gond” – mondta telefonon a tinédzser édesanyja, mielőtt találkoztunk volna, hogy a tanácsomat kérje. Sürgősen jött, és látszott az arcán, hogy valódi problémával érkezett. Elégedetlenek a gyerekük iskolai teljesítményével. Hármasok sorakoznak az értesítőben, így nem fog bejutni a választott középiskolába. Aggódnak a szülők, milyen jövő vár így rá, pedig alsóban még nem volt gond. Most mi lesz így a továbbtanulással? A szülők nem értik, miért nem veszi komolyan a gyerek az iskolát, amikor semmi más dolga nincs, semmi egyébbel nem terhelik, hogy maximálisan a tanulásra tudjon koncentrálni.
Ezt más szülőktől is hallottam már, hogy a gyereknek csak a tanulás a feladata, semmi mással nem kell foglalkoznia. Van, aki úgy közelíti meg a témát, hogy a gyereknek az iskola a munkahelye, neki a tanulás a munkája, a fizetése pedig az érdemjegy. Ebben kell minél jobban teljesítenie, hogy felnőttként, amikor ténylegesen elhelyezkedik, jól fizető munkahelye legyen, ahogy begyakorolta diákként az iskolában.
Ez a koncepció természetesen téves, nélkülöz minden pedagógiai ismeretet és a gyakorlatban sajnos a gyerek iránti elfogadó szeretetet is. Tulajdonképpen mi is történik egy ilyen célorientált családban? Az, hogy áthelyeződik a hangsúly a családon belüli szeretetkapcsolatról egy külső elérendő cél irányába, amely nem tartozik szervesen a családhoz. A felnövekvő gyerekeknek először a családjukban kell megtapasztalniuk az együttműködést, a sikeres feladatvégzést, ezáltal a család egységét, az iskolai teljesítmény csak erre épülve lehet tartós és eredményes.
Nem várhatjuk el, hogy az a gyerek, aki nem érzi, hogy része egy családi összetartozásnak, hosszú távon és tartósan eredményes lesz az iskolában, mivel hiányzik a stabil biztonságérzet, amely a gyerekek egészséges személyiségfejlődésének az alapja.
A gyereknek nem lehet csak a tanulás a dolga. Ő a család részeként elsősorban azt kell, hogy megtapasztalja, hogy szerves része annak, aki lényével, tevékenységével tesz a családjáért, felelős érte korának és képességeinek megfelelően. Itt egyrészt a közös élettérre gondolok, másrészt a gyerekek által nyújtott derűre, ragaszkodásra, szeretetre, amelyet megtapasztalva értékesnek érzi saját magát. Az iskola és a tanulás csak ezután merülhet fel egyáltalán, mint lehetőség. Ha nem lenne iskola, család akkor is lenne. Ráadásul a mai társadalom széles körű lehetőséget biztosít a különféle képzésekre felnőttként is, nem kell életre szóló döntéseket hozni erre vonatkozólag már az alsó tagozatban. Ha azonban nem alapozzuk meg a gyerek bizonságérzetét, hogy szeretjük, elfogadjuk és élvezzük a társáságát, a lényét függetlenül iskolától, iskolai teljesítménytől, akkor nem várhatjuk el, hogy felnőttként elégedett és boldog legyen. És nem, nem elég mondani. Tapasztalni kell.
Érezni kell, hogy meg tudja nevettetni a szüleit. Hogy jó vele együtt csinálni dolgokat, metszeni a fákat, vagy fürdőbe menni, mosogatni, zenét hallgatni, bekapcsolni a mosógépet. Tudnia kell, hogy számítanak rá, a személyiségére, a részvételére, a munkájára. Hogy nemcsak az anyja takarít, az apja keresi a pénzt, ő meg biflázza a tananyagot, hanem mindenki kérhet és kap segítséget, a ruhahajtogatásban, a főzésben, a vásárlásban, a meszelésnél. Az iskola és az iskolai eredményesség csak erre épülhet.
