József Attila Altató c. gyönyörű versét mindannyian ismerjük, még a mai gyerekek is tanulják az óvodában, iskolában. Talán nincs is olyan, az egykori iskolai irodalomórákra emlékező ember, aki ne tudná fejből a vers egyes sorait: „Tüzoltó leszel s katona! / Vadakat terelő juhász! / Látod, elalszik anyuka. – / Aludj el szépen, kis Balázs.” Nekünk annak idején csak annyi gondunk volt a verssel, hogy sehogy sem értettük, hogy a vadakat hogy lehet terelni, és miért gondolja a költő, hogy ez a juhász feladata…
Igen távol vagyunk ma már ettől a kérdéstől. Ma már egy gyerek sem filozofál erről, mint ahogy nem akar tűzoltó sem lenni, katona pedig még kevésbé. A fél évszázaddal ezelőtt divatos űrhajós vagy pilóta hivatások iránti vágyak is megfakultak. Ha nem tudunk ellenállni a késztetésnek, és feltesszük a gyerekeket permanensen frusztráló kérdést, hogy mi leszel, ha nagy leszel, könnyen kapunk olyan választ, amit nem nagyon értünk. Youtuber leszek – vágja ki a gyerek, és most rajtunk a sor, hogy frusztrálva érezzük magunkat. Azt vártuk volna, hogy orvos, ügyvéd, tanár, színész vagy valami hasonló hivatást választ a gyerek. Hiszen annyit beszéltünk neki ezekről a foglalkozásokról, annyi szép példát, neves személyt lát nap mint nap maga előtt, hát akkor hogy lehet az, hogy nem vonzzák ezek a hivatások? Olyasmit emleget, amiről mi egy szót sem szóltunk, és nem is nagyon tudjuk, hogy kik ezek az emberek. Mert a youtuber mellett a bloggert, a vloggert, az influencert is felsorolják.
Készségesen el is magyarázzák, hogy ezek a személyek a példaképeik. Azt csinálják munka gyanánt, amit szeretnek, senki nem szól bele, mit csinálnak, szabadon kibontakoztathatják elképzeléseiket, nem kell eljárni dolgozni egy hivatalba, nincs főnök, az általuk készített videókat csak el kell adni, nagy népszerűségre lehet szert tenni, jönnek a szponzorok, és dől a sok pénz… Ajjaj! Kétkedve fogadjuk a magyarázatot, de meggyőzésünkre internetes oldalakon mutatják be, hány és hány híres-neves youtuber, blogger, vlogger van feltüntetve, egytől egyig óriási nézettségi és követési mutatószámokkal. Igen kapósak az ismert online személyiségek, neves cégek keresik fel őket influencernek – véleményvezérnek, és ismét csak dől az a sok pénz…
Mindez persze nem a valóság talaján, hanem online térben zajló tevékenységi forma. A legkevésbé sem örülünk ennek, hiszen élni mégiscsak a valóságban kell, ha az olykor annyira nehéz is. Hogyan fognak ezek a fiatalok felnövekedvén eligazodni az élet dolgaiban, ha fiatal életük jó részét egy virtuális világ tölti ki?
És vajon milyen tartalmakkal töltik fel az online felületeket, melyeket – elviekben – nem ellenőriz senki? Tudnak-e egymás hasznára szolgálni, vagy félreviszik saját és követőik gondolkodás- és érzelemvilágát, világlátását? Honnan merítenek tudást, felkészültséget, jártasságot, megfelelő készségeket a véleményvezérséghez, a sokakat befolyásoló, reményeink szerint pozitív tartalmak kialakításához, amikor kevés alkalmuk-lehetőségük volt ezek elsajátítására?
Azt hiszem, nem hiábavaló az aggodalmunk. Egész nap számítógép előtt ülő gyerekeink nézeteink szerint nem csak testi egészségüket – többek között látásukat, testtartásukat – veszélyeztetik. Nemcsak az a baj, hogy nem a valóságban élnek, hanem egy képzeletbeli világban, de a legnagyobb baj az, hogy mindezt ellenőrizetlenül teszik. Ebbe a világba nem tudjuk követni őket, s erre a világra a legcsekélyebb befolyásunk sincs. Nem azért, mert ismeretlenek előttünk a számukra mindennapos fogalmak. Ezeket könnyen megtanulhatjuk: a youtuber az a személy, aki a YouTube-ra különféle, általában saját maga által készített tartalmakat (filmeket, klipeket, egyéb összeállításokat) tölt fel, a blogger internetes naplót, blogot vezet, a vlogger ugyanez, csak képekkel, és nem szövegekkel dolgozik, az influencer pedig olyan személy, akinek a véleményére sokan hallgatnak, követik, és akiket ezért bizonyos cégek saját reklámkampányukban a sikeres marketing érdekében foglalkoztatnak.
Nyelvi szempontból tehát mindent tudunk. Ismerjük ezeket az újonnan megjelent és elterjedt szavakat, ezek jelentését, használati körét – és mégis van hiányérzetünk. Talán a mögöttük meghúzódó virtuális világ bizonytalanságával lehet összefüggésben, ami mást jelent a gyerekek számára, és mást nekünk. Nekik követendő példát, csábító lehetőségeket, eszményképeket, nekünk ismeretlen és ellenőrizetlen tartalmakat, veszélyes érzelmi és intellektuális befolyást. Így hát nagyon is érthető, ha kétkedve hallgatjuk az újonnan megjelent „pályaválasztási” vágyakat, és igyekeznénk azokat valahogy hagyományosabb mederbe terelni.
