A világsajtó már régen foglalkozott annyit egy országgal, mint most Venezuelával. Lapunk is részletes hírösszefoglalókkal és külpolitikai kommentátorának több cikkével írt róla. Kezdetben a lapok csak abban versenyeztek, ki tud sötétebb képet festeni a helyzetről. És jöttek a címek: „Venezuela tönkemegy: nincs sem pénz, sem víz, sem áram, semmi sincs” és „Venezuela megállíthatatlanul zuhan a pokolba”. Újabban azonban az újságcímek már azt sugallják, hogy „Venezuela a polgárháború szélén áll”.
Az újságírók érzik ugyanis, hogy a helyzet milyen veszélyekkel, de egyben képtelenségekkel és furcsaságokkal van tele. És érzik – de a helyzet egyik furcsaságaként senki sem mondja ki –, hogy a legkomolyabb veszély, hogy a világ ismét közel került az atomháborúhoz. Ugyanakkor van esély rá, hogy az 1962. évi kubai válsághoz hasonlóan ez lehet az a válság, amely rádöbbenti a világ hatalmasságait, hogy tenni kell végre valamit a veszélyek leküzdésére is. De menjünk sorjában!
Venezuelában tényleg szörnyű helyzet alakult ki. Mi is részletesen elemeztük, hogy a kőolaj árának zuhanása nehéz helyzetbe hozta azt az országot, amely a világ legnagyobb kőolajtartalékával rendelkezik, de annyira függővé vált az olajtól, hogy kivitelének több mint 90 százalékát ez adja. A bajt csak tetézte, hogy a szocialista állam egy felduzzasztott és rosszul működő apparátust hozott létre, amely a napi 3,3 millió hordó kőolaj-kitermelést 2,6 millióra vitte le, és a megvalósított jövedelmet nem beruházásokra, a gazdaság fejlesztésére fordította, hanem úgy költötte – ahogyan mi, magyarok mondjuk – mint egy részeg gróf. Nemcsak szociális juttatásokra – ami még szocialista jellegéből fakadt –, hanem a latin-amerikai országok támogatására is.
Itt van azonban a helyzet első furcsasága: hogyan lehet, hogy a kőolaj árának újbóli emelkedése nem állította meg ezt. Mert a helyzet rohamosan romlott tovább. Például a zuhanás legmegdöbbentőbb tüneteként az infláció 2016-ban 254,4 százalékkal indult, 2017-ben is még „csak” 1067 százalékos volt, 2018 már elérte a millió(!) százalékot, és a Világbank számítása szerint ha nem állítják meg, 10 millió százalékos lehet. A következmény nemcsak a már említett víz-, áram-, élelmiszer- és gyógyszerhiány lett, hanem az is: a fejenkénti jövedelem a szerbiainál magasabb 2016. évi 17 500 dollárról már 2017-ben 12 500 lett. És ami még szörnyűbb: tíz venezuelaiból kilenc éhesen megy aludni, és a lakosok évente átlag 10 kg-t fogytak.
Annak a hatalomnak, amely ilyen borzalmakat hoz magával, minden szabály szerint mennie kell. (És a mai ellenzék még nincs tudatában: bárki lép a helyébe, bele fog rokkani a szükséges kegyetlen megszorításokba.) Itt jön azonban a venezuelai helyzet egyik sajátossága: nem egy végrehajtó hatalomról van szó, hanem egy rendszerről. Ezt a rendszert Hugó Chávez az elnökválasztás megnyerésével teremtette meg és népszavazásokkal működtetett. (Amikor egy népszavazást elveszített, nem mondott le, hanem ezt annak bizonyítékaként emlegette, hogy mennyire demokratikusak ezek a népszavazások: el is veszítheti őket.)
Most az ellenzék annak módját keresi, hogyan lehetne ezt a rendszert megdönteni. De hogyan lehet megkérdőjelezni a választás tisztességét egy országban, ahol az ellenzék parlamenti választást nyert? És Nicolás Madurót a tavaly tartott választáson nem 99 százalékos többséggel választották meg, mint annak idején Szaddám Husszeint, hanem 68 százalékkal. Ráadásul az előre hozott választást az ellenzék követelte, amikor pedig Maduro beleegyezett, az ellenzék a választás bojkottja mellett döntött. És lehet, hogy igaza van a választáson a szavazatok 21 százalékát szerző Henri Falconnak, hogy megnyerte volna a választást, ha az ellenzék nem a választások bojkottja mellett dönt. Mert nem bízott abban, hogy a választásokat megnyeri.
Most jön a venezuelai helyzet egyik képtelensége. Az ellenzék egyik vezére, Juan Guaido, amikor az elnökök váltakozásának sorrendjében a parlament elnöke lett, egyszerűen kikiáltotta magát köztársasági elnöknek. (A francia lapok nem mulasztják el, hogy neve után minden alkalommal odategyék: „autoproclamé président”, önmagát kikiáltó elnök.) Majd jön a helyzet másik képtelensége: az EU azt hitte, okos ötlete van, és lelkiismeretének megnyugtatására követelte Madurótól – akit éppen most (januárban) iktattak be a tavaly megnyert választás alapján –, hogy írjon ki új elnökválasztást. És most, hogy Maduro kiírta a parlamenti választást, nem tudni, mi lesz?
A baj az, hogy a venezuelai fejlemények megosztják a világot. Nemcsak egy-egy országon belül. (Az Európán végigsöprő tiltakozás ezt is próbálja a hatalom ellen fordítani. Jean-Luc Melenchon, a francia ellenzék egyik vezére már kiadta a jelszót: „Macron támogatja a puccsistákat Venezuelában. Szálljatok vele szembe!”) A nagyobbik baj, hogy Maduro ellen vagy mellette már kialakult az országok két tábora. Sokan még bölcsen hallgatnak. De Guaido mellett már felsorakozott 14 latin-amerikai ország, az USA-n, Kanadán és Ausztrálián kívül az európai országok egy csoportja is. A kialakult másik csoportban nemcsak több latin-amerikai ország van (Mexikó, Kuba, Bolívia, Nikaragua és Salvador), hanem Oroszország, Kína, Törökország és Irán is. Külön meglepetés, hogy a támogatók között ott van négy európai ország is: Olaszország, Görögország, Belgium és Írország.
Az igazi veszély pedig abból ered, hogy támadt még egy gócpont, ahol összeütközésbe kerülhet az amerikai és orosz haderő. Az atombombát szállító orosz gépek már ott vannak Venezuelában.
