2024. április 19., péntek

Hazajáró árvizekkel álmodva

Biztosra mondani, hogy lesz árvíz, nem lehet; kimondani, hogy nem lesz, nem szabad

Tájainkon már napok óta olvadt a hó, majd amikor február 1-jén kisütött a nap, rövid időre tavaszi hangulat uralkodott el. Bizonyos körökben ez a jelenség, mármint a napsütéssel fűszerezett hóolvadás olyan tavaszhirdetési viszketegséget szokott kiváltani, amelynek hatására azonnal eltemetik a telet, általános hóolvadást hirdetnek, és ennek következményeként árvizeket helyeznek kilátásba. Megtörtént. Mármint az árvizek bejelentése. Tették ezt elsősorban a tényszerűséget képlékenyen kezelő szenzációhajhász hírügynökségek meg a vízparti „önbeiktatott” lokálszaktekintélyek.

A hóvízkészlet csúcsértékei a Duna vízgyűjtőjén leginkább március első harmadában szoktak kialakulni (Dávid Csilla felvétele)

A hóvízkészlet csúcsértékei a Duna vízgyűjtőjén leginkább március első harmadában szoktak kialakulni (Dávid Csilla felvétele)

Abban a gondolatmenetben, mely szerint az első napsütést még több fogja követni, és ebből lesz a felmelegedés, majd az általános hóolvadás, abból meg az árvizek..., semmi hiba nincs. Az érvek ilyen felsorakoztatásával csupán az a gond, hogy ennyire leegyszerűsítve az általános iskola alsó osztályai tananyagának felel meg. A téma azonban közel sem ilyen egyszerű. A tényállás ugyanis nem fújható fel szenzációvá, még akkor sem, ha bizonyos hírügynökség igehirdetése csökönyösen a vészjóslás gondolatvilágába terelné a témát. A dolgok pillanatnyi állása szerint egyelőre még csak nagyvizekről beszélhetünk – akár biztosra is ígérhetjük, hogy lesznek –, árvizeket kiabálni azonban korai. A nagyvizeket előidéző hóolvadások a hóvízkészletből fakadnak. Abból a vízkészletből, amely a vízgyűjtő terület hegyi szakaszán hóban halmozódott fel.

A síkvidéki hó olvadásából keletkező vízből igen kevés jut a folyókba. Elpárolog, beissza a talaj, vagy ha nem győzi nyelni, akkor belvizek formájában a szántóföldeken marad. És legfeljebb a gazdák vércukorszintjét meg vérnyomását emeli, a folyók vízszintjét nem.

Ejtsünk néhány szót a nagy folyóink hegyi szakaszán felhalmozódott hóvízkészletről! A Duna esetében a Nagymaros feletti vízgyűjtő terület hóvízkészlete az irányadó. A Duna ugyanis nagyjából itt gondol egyet, s fordul délnek, maga mögött hagyva a Kárpátokat, és ekkor már valamennyi jelentős mellékfolyójának vizét összegyűjtötte, nagy víztömegekkel majd csak akkor találkozik ismét, amikor Gombos felett összefut a Drávával. A Nagymaros feletti vízgyűjtőről azonban a hó nem február elején szokott leolvadni, hanem előfordul, hogy még májusra is marad belőle. Csúcsértékét sem gyertyaszentelő Boldogasszony napján éri el – amikor a medve kijön körülnézni –, hanem laza másfél hónappal később. Tehát március közepéig a Duna vízgyűjtőjére sokkal inkább a hóvízkészlet növekedése, mintsem leolvadása jellemző. Történt idén is ennek megfelelően, a csípőből árvizekkel tüzelő hírügynökségi beharangozások dacára.

SZUNNYADÓ ALPESI VIZEK

Amikor szélnek eresztették első vészjósló előrejelzéseiket – senki se tudja, mire alapozták őket –, akkor a Duna szóban forgó vízgyűjtő területén nagyjából 16,25 köbkilométer víz volt hó formájában. Alig néhány nappal később – február 4-én – ez az érték már 17,4 köbkilométer volt. És még egy visszapillantás... Január 24-én még 15 köbkilométernél kevesebb volt a hóvízkészlet. Tehát olvadás helyett tíz nap alatt 2,5 köbkilométerrel nőtt a hóvízkészlet. A sokéves maximumot ábrázoló grafikonon ez időszakos csúcsnak számít, tehát sok. De nem kell még aggódni! A hóvízkészlet csúcsértékei a Duna vízgyűjtőjén leginkább március első harmadában szoktak kialakulni, és akkor a 21 köbkilométer számít soknak. Aztán a Duna vízgyűjtőjének alpesi szakaszáról  nem olvad le minden, az örök hó birodalmában valamennyi megmarad. Ezekben a napokban a kétezertől négyezer méteres tengerszint feletti magasságig terjedő régióban több mint három köbkilométer víz volt hó formájában, és ebből bőven marad fenn még akkor is, amikor lenn már meleg lesz.

Ha akár futó pillantást is vetünk a hóréteg területi eloszlására, megállapíthatjuk, hogy az égiek nem juttattak mindenhova egyformán. A legtöbb a Bécs feletti szakaszon van, a jobb oldali mellékfolyók vidékén, magasan a hegyekben. Ha majd eljön az ideje, alaposan oda kell figyelni ezekre a folyókra, mert ott gyorsan komolyra fordulhatnak a dolgok. Ennek azonban egyelőre semmi nyoma, a Felső-Duna – Ingolstadt és Dévény között – mindenütt apad. Ugyanakkor a Kárpátok északi vonulatáról érkező folyók – Morva, Vág, Garam, Ipoly – vízgyűjtőjén a hóvízkészlet a sokéves maximumnak csak a felét teszi ki, és ennek leolvadásából keletkezett a nemrégiben egy kisebb dunai áradás.

AMI KIMARADT A TÁNCBÓL

Március közepéig a Duna vízgyűjtőjére sokkal inkább a hóvízkészlet növekedése, mintsem leolvadása jellemző (Dávid Csilla felvétele)

Március közepéig a Duna vízgyűjtőjére sokkal inkább a hóvízkészlet növekedése, mintsem leolvadása jellemző (Dávid Csilla felvétele)

Miközben a hóvízkészlet adatait gyúrjuk, nem szabad elsiklani egy – pontosabban kétszer egy – immár mögöttünk levő jelenség felett. Történt ugyanis előbb decemberben majd januárban, hogy a Dunán rövid, de igen heves árhullám söpört végig. Különösen a decemberi volt durva, hiszen a bezdáni mérce négy nap alatt három, az újvidéki pedig öt nap alatt két és fél méteres vízszintemelkedést mutatott. A következő, januárban érkező áradás során Bezdánnál 1,8, Újvidéknél 1,2 méterrel emelkedett meg a vízszint. A különbségeket a Dráva kis vízhozama eredményezte. Ilyen heves áradásokra a régmúltban nem volt példa, először a múlt század kilencvenes éveiben kezdtek cikkezni a jelenségről. Magyarázatként azt hozták fel, hogy a Felső-Dunán a duzzasztók olykor sorozatosan szabadulnak meg vízfeleslegeiktől, és ebből lesznek a korábban nem tapasztalt, heves, de rövid lélegzetvételű árhullámok. Adott esetben a történet nem arról szól, hogy valaki a távol idegenből nemkívánatos mennyiségben küldi nekünk a vizet, hiszen ismétlődő jelenségről van szó. Ehelyett inkább afelett kell elmélázni, milyen veszélyeket hordozna, ha a két árhullámot gerjesztő víztömeg hó formájában a vízgyűjtőn maradt volna. Összességében csaknem öt méter bezdáni, és megközelítőleg négy méter újvidéki vízről van szó. A Duna-parti emberek nem szívesen szembesülnének egy olyan áradással, amely a meglevő hóvízkészletből fakadna, és hozná magával a decemberben meg januárban lefutott árhullámokat felépítő víztömegeket is. Ebből nem kérünk!

De nem kérünk azokból az – úgyszintén hírügynökségi – hírekből sem, amelyek a Száván levonuló árhullámmal kapcsolatban láttak napvilágot. A folyó ugyanis Zágrábnál két nap alatt több mint öt métert áradt. Valóban ekkorát áradt, a balhéra esküdtek ezt kürtölték szét. De szaporán elhallgatták, hogy a rákövetkező napon már két métert apadt a folyó. Pedig ez a hirtelen apadás is szenzációszámba mehet, ám ha hirtelen apadás követi, akkor senki se pánikol be. Tehát egy villámáradásról van szó, amely a mi tájainkon már jócskán ellaposodva fut keresztül.

VIZEK ÖSSZTÜZE A VÁNSZORGÓ SZŐKÉRE

A Tisza vízgyűjtő területén tapasztalható jelenségek viszont valóban tavaszt sejtetnek. Beleértve az ezzel járó olvadást meg az áradást is. A hónap első napjaiban még több mint nyolc köbkilométeres hóvízkészletből néhány nap alatt egy köbkilométernyi, mondjuk így, átlényegült. Ezért árad a Maros (szégyellősen), a Körösök (egyik-másik határozottan) és áradnak a Felső-Tisza mellékfolyói... Ez nem meglepő, a Tisza vízgyűjtőjén a hóvízkészlet februárban már nem szokott növekedni. A január végi csúcsértékek a sokévi maximumnak több mint nyolcvan százalékát tették ki, és ez soknak számít. Ráadásul nem a legmagasabb területeken van a legtöbb hó. Az 1500 méteres tengerszint feletti magasságban ugyanis csak 0,3 köbkilométeres a hóvízkészlet, az ilyen magasról érkező, ilyen kevés nem tud beleszólni a vízszint alakulásába. De a többi annál inkább. Annak, ami az 1500-as tengerszint alatt van, a legjava pedig a 200-as és 1000-es tengerszint között már sok a mondanivalója. Az ilyen szűkre szabott szintről a vizek is rövid időszakon belül szokták tiszteletüket tenni a főmederben.

Annyi hó, amennyi most lapul a Tisza vízgyűjtőjén, szinte le sem vonulhat úgy, hogy a folyó ne lépjen ki a hullámtérre. A tavalyi, tankönyvekbe illő forgatókönyv, amikor a hóhatár lassan, kimérten kúszott a magasba, módszeresen emésztve a havat, és mértéktartóan adagolva a vizet, miközben hosszú időn át egyetlen vízcsepp se hullott a vízgyűjtőre… aligha ismétlődhet meg. Sokáig úgy tűnt, hogy a Tiszavidéken várható események Vizek össztüze egy vánszorgó szőkére munkacím alatt foglalhatók össze. De úgy fest, hogy az össztűz egyelőre nem áll össze. Azok a kis mellékfolyók, amelyeknek a vízgyűjtője alacsony tengerszint feletti magasságon van, már elfecsérelték vizeiket, egy heves nekirugaszkodással elsőfokú készültségi szintig vitték a dolgot, majd vízhozamgörbéjük meredeken lefelé ívelt. Ezzel párhuzamosan a kis mellékfolyók egész során egyelőre semmilyen vízszintingadozás sem tapasztalható, a vízhozamgörbe leragadt a mélyponton, arasznyival a legkisebb vízküszöbtől. Mindennek következtében Szolnoknál egy héten át egy hosszan elnyúló árhullám alakult ki, a vízszint 5,5 métert emelkedett, de még így is több mint hét méterrel van a mindenkori legalacsonyabb alatt. Hasonló a helyzet Csongrádnál is. A történet tehát egyelőre nem helyez kilátásba olyan és akkora vizeket, amelyek hatására a miniszterek gumicsizmát öltenek, és homokzsákok mellett nyilatkoznak.

Egyelőre sokkal inkább a horgászok által kívánt, a töltés lábáig érő, és ott hosszú időn át elidőző vizekről szól(hat) a történet. A kívülállóknak mondjuk – a horgászok tudják –, hogy az ekkora vizek a halak új nemzedékének bölcsőringatói szoktak lenni. Sajnos nem akkor, ha februárban érkeznek. A tiszai nagyvizek immár szabályszerűen túl korán futnak be, ami a Felső-Tisza vidékén végzett erdőirtások következtében a talaj időnap előtt történő felmelegedésével magyarázható.

Ahhoz, hogy egy szimpla, de legényes méretű nagyvíznél a közeljövőben a Tisza ne vigye többre, az kell, hogy eső ne legyen. A nyolc köbkilométernél nagyobb hóvízkészlet leolvadása, jelentős mennyiségű esővel fűszerezve már fenyegető árhullámot gerjeszthet.

SZABÁLYOZÁS ÉS SZABÁLYTALANKODÁS

A januárban levonult áradás során Bezdánnál 1,8, Újvidéknél 1,2 méterrel emelkedett meg a vízszint (Dávid Csilla felvétele)

A januárban levonult áradás során Bezdánnál 1,8, Újvidéknél 1,2 méterrel emelkedett meg a vízszint (Dávid Csilla felvétele)

A hetek/hónapok óta feszülő szegedi víztükör kimozdult letargikus állapotából, 5-éig nagyjából egy métert emelkedett, és az előrejelzések szerint a következő napokban további 2–2,5 méteres áradás várható. Tekintettel arra, hogy Szolnoknál és Csongrádnál is jelentős áradásokra került sor, várható, hogy a törökbecsei duzzasztón hamarosan kiegyenlítődig az alvíz és a felvíz szintje, és a Tisza tájainkon is végre leveti tószerű viselkedésformáját. A tiszai áradásból Zentánál egy hét alatt még csak fél métert láttunk, a víz szintje három méterrel van az elsőfokú készültségi szint alatt, és több mint hat méterrel alacsonyabb a mindenkori legmagasabbnál.

A Dél-Szerbia területén ez idő tájt sorozatosan jelentkező lokális árvizekről tudni kell – nevük is mondja –, hogy helyi jellegűek. A hírekben meg a hírügynökségi jelentésekben persze jót mutatnak, mert fenyegetően hatnak. Vannak ugyanis hírforrások, amelyeknél csak a rossz számít jónak. A záporpatakokon meg az olyan kis vízfolyásokon, amelyeket nehéz megtalálni a térképen, hathatós árvízvédelem nem alkalmazható. A télidőben szinte kiszáradt meder néhány nap alatt feltöltődik vízzel, túlcsordul, kiönt, majd mint aki jól végezte dolgát, visszahúzódik a mederbe. Mindezt néhány nap alatt. Ez ellen egyetlen megoldás – tartja a szakma – a medertisztítás és -karbantartás, ami lehetővé teszi a hirtelen keletkező víztömegek zavartalan gyors áthaladását. Ennek a megoldásnak azonban akad kerékkötője, nagyjából kettő. Az egyik, hogy a vízmentesen ásítozó patakmedrek delejként vonzzák a szemetelőket, és vannak tájak, ahol a patakmeder szeméttel való eltorlaszolása – vízipostán elküldeni a szomszédnak – immár hagyománnyá vált. A másik probléma, hogy az illetékesek a patakmedrek karbantartásával az önkormányzatokat bízták meg, márpedig köztudott, hogy azoknak erre nincs pénzük. A szóban forgó jelenséggel érintett vidékeken – a rossznyelvek szerint – senki sem foglalkozik vízállás-előrejelzéssel, hiszen a záporpatakok évente rendszeresen kiöntenek. A történethez tartozik, hogy a mértéktelen erdőirtás ezeken a vidékeken is hozzájárult ahhoz, hogy a hóolvadás rövidebb idő alatt megy végbe, ebből kifolyólag a hóvízkészlet is – akár esőkkel biztatva, akár anélkül – előbb kerül a mederbe. És gyorsabban meg nagyobb mennyiségben lép ki belőle.