Az Európai Parlament Belső Piaci és Fogyasztóvédelmi Bizottsága elfogadta azt a törvényt, amely megtiltja, hogy a látszólag azonos termékek eltérő minőségben kerüljenek a vásárlók elé az Európai Unió területén. Mindazon cégeket, amelyek megszegik a jogszabályt, éves forgalmuk négy százalékával büntetik.
Valóban ideje volt fogyasztóvédelmi szempontból (is), hogy megrendszabályozzák a multinacionális cégek ezen tisztességtelen kereskedelmi gyakorlatát, mely szerint a nyugati és a keleti régióban eltérő minőségben került az áruházak polcaira teszem azt ugyanaz a csokoládé vagy üdítőital –, hiszen a vásárló nem hülye. Vagy mégis?
Nos, jómagam bizony annak vagyok mondható, mert halvány fogalmam sincs, milyen íze van annak a márkás kókuszos csokinak például Svájcban vagy Hollandiában, amit itthon hébe-hóba a számba tömök két bevetés közötti rohantamban. No de én köztudomásúlag igen keveset utazom – ha meg mégis kiruccanok külföldre, akkor mindenképpen a helyi specialitásokra összpontosítok, és eszemben sincs olyasmit vásárolni, amit itthon is megvehetek... A fentiekről keringő hírek viszont még az én érdeklődésemet is felkeltették, és elgondolkodtam afelett, talán érdekes lenne kipróbálni ezeket a – többek között – zamatbéli különbségeket. No, remélhetőleg most már lekéstem róla...
Az emberek viszont elkezdtek mind többen és mind többet utazni: így tűnhetett fel a jelenség. Azt persze senki sem szereti, ha hülyének nézik, azonban kíváncsi lennék rá, vajon a keleti régió polgárai hívhatták-e fel az illetékes szervek figyelmét, amikor Nyugat-Európában jártukban nagyot kortyoltak az italukba, aztán álmélkodva kiáltottak fel, hogy húha, ilyet otthon nem pipáltam – avagy a nyugatiak, amikor mondjuk Magyarországra látogatva beleharaptak kedvenc csemegéjükbe, és azonmód elhúzták a szájukat, ha ki nem köpték a falatot íziben. Hát, lenne egy tippem... No, így vagy úgy történt, természetesen sehogyan sincs rendben az efféle „turpisság”.
Arra szintén nagyon kíváncsi vagyok, vajon mért csupán az Európai Unióra vonatkozik a fenti rendszabály. Miért nem kötelezhetik a multikat, hogy a világ minden táján azonos minőségű legyen az általuk gyártott termék? Madagaszkártól Mexikóig, Dániától Dél-Afrikáig? Oké, a pueblói félvér indiánnak vagy a vajdasági magyarnak mondjuk lehet, hogy tényleg egykutya, meg nem is annyira panaszkodós fajták ebből a szempontból – hanem az Unió nyugati részének kényes ízlésű polgárai ezekre a helyekre is elutazhatnak, aztán kiverhetik a hisztit, hogy nyolc- és nem tizenkét bubis a márkás ásványvíz...
Aztán adódhatnak még olyan „faramuci” helyzetek is, amikor a kópia jobbnak bizonyul az „oridzsinelnél”; ilyennek bizonyult az egyik barátom esete a márkás gitárral. Kipróbálta ugyanabból a modellből az eredetit és a mexikóit: az utóbbit sokkal jobbnak találta, és nem is volt rá utána panasza. A mexikóit mexikóiak gyártották Mexikóban, az eredetit a nyugatiak gyártatták – Kínában. Móka.
Ami a magánvéleményemet illeti, hát, a dolog etikai vonatkozásain túl nem nagyon foglalkoztat az egész ügy, pláne, ami az élelmiszereket illeti. Megvan a markáns véleményem a multinacionális cégekről is, meg arról is, hogy az egész társadalmat – nem csupán a termékeket, de a fogyasztókat is – uniformizálni kell. Tőlem telhetően mindig is támogattam a helyi kistermelőket és a portékáikat. Akkor is, ha az utóbbiak kicsivel drágábbak is – mert természetesen képtelenség tartani a versenyt a multik áruit kínáló nagy áruházláncokkal. Erkölcsileg is közelebb áll hozzám ez a megoldás, persze; ugyanakkor az élet sója maga a változatosság! Cseppet sem zavar hát, ha a helyi tejpiacon ugyanannál a kofánál vásárolt érlelt túró az egyik héten kicsit sósabb vagy savósabb, mint a másikon. Sőt!
Ha nagyképű lennék, azt állítanám, hogy ez az egész bojkott részemről a vadkapitalizmus kíméletlen társadalomképe ellen, de igazából leginkább egyszerűen csak az ízek – illatok, színek, szerelmek etc. – sokszínűsége mellett teszem le a voksomat.
