Tálentumok és dénárok a Muravidékről

Mák Ferenc

2019. január 28., 17:10 >> 2019. január 28., 18:10

Kommentek száma 0  A cikkhez tartozik képgaléria 

Esztendők óta igazán színvonalas évzáró kiadványként jelenik meg Lendván a Népújság Magazinja, a Kerek Perec, melyben a Muravidék kiemelkedő írói és újságírói adnak számot a táj, a szülőföld felfedezett, megőrzött és megörökített értékeiről; hagyományok ápolásáról, irodalmi és képzőművészeti eredményekről, történelmi értékek föltárásáról, jelentős alkotók életpályájának alakulásáról, a valóságos élet mindazon részleteiről tehát, amelyek – a felelős szerkesztő, Király M. Jutka meglátása szerint – a lélekmelegítőre emlékeztető módon teszik kedvessé a mindennapokat. „Szeretném – olvasom a kiadvány beköszöntőjében –, ha a Kerek Perec idei történetei olyan lélekmelegítők lennének, mint a nagymamám kézzel kötött mellénye.” Mint egy mosoly a kedves arcáról, mint egy régen várt jó hír a fölénk boruló komor égboltozat alatt. Mutassa meg olvasóinak a színes magazin mindazokat a csodákat, amelyeket olykor hajlamosak vagyunk észre sem venni, holott mindennapi életünk velejárói, hangulatunkat meghatározó kincsei.

Volt-e valaha Alsólendvának királya? – tette fel a kérdést Tomka Tibor Bánffy ezüstdénár kerestetik! című írásában. A krónikák és a korabeli források szerint ugyanis az alsólendvai Bánffy-család egykor jelentős szerepet játszott a magyar történelemben, bizonyság erre a főúri család végvidéket oltalmazó harcai mellett a pénzverési tevékenysége is. „Az alsólendvai Hahold Miklós – írja tanulmányában a szerző –, akit leginkább Bánffy Miklósként ismerünk, Tótország, Horvátország és Dalmácia (Regnum Sclavoniae) bánjaként” I. Lajos király (1346–1382) alatt olyan ezüstérmeket veretett, amelyek arra engednek következtetni, hogy a bánság önállóságára és a bán pedig királyi címre pályázott, s ezek elérése érdekében tett is határozott lépéseket. A Bánffy Miklós által veretett ezüstérmék sokban különböztek a korábban, IV. Béla király által engedélyezett ezüstdénároktól, s ezt nem minden magyar főúr engedhette meg magának. A báni dénárok és féldénárok a maguk idejében nagy mennyiségben voltak jelen a pénzpiacon, s ennek eredendő okát a történészeknek érdemes lenne alaposan is megvizsgálni.

A Lendvához közeli Szerdahely a XIX. században a gerencsérek faluja volt, Abraham Klaudia „Antal bácsi, csináljon valami fazekat, mert a többi semmire se való” című írásában Károlyi Elza, az utolsó szerdahelyi fazekasmester unokájának emlékeit gyűjtötte csokorba. Úgy tartották a régiek, hogy a határ menti kis település agyagos földje alkalmasabb az égetésre, mint a vetésre. Az 1869-ben született Antal Ferenc fazekasmester pályája szinte magában foglalja a vidék cserépgyártásának egész történetét. A felettébb izgalmas írás tanúsága szerint a szerdahelyi gerencsérek a helyi igények kielégítése mellett megrendelésre is dolgoztak, Somogyban és Zalában a vásárokon és piacokon kínálták a portékájukat. Egy szekér eladott áruért cserébe egy szekér búzát hoztak haza. Jól jött a gabona a háznál, hiszen az ottani földben nem lehetett megtermelni azt. „Szegény világ volt akkoriban. A szűkölködés és a nélkülözés a dombvidéki falvakban az élet velejárója volt” – olvasható a beszámolóban. Ezért a családokból olykor egy-egy gyereket Baranyába és a távoli Bácskába küldtek szezonmunkára. Az ifjak Szent György napján, április 24-én mentek el dolgozni, és november elsején tértek haza. „A bácskai búza aranyat ér, még egyszer akkora a szeme, mint a mi búzánknak” – vallották a szerdahelyi szegények. A fazekas mester viszont tisztesen megélt a parasztsághoz hálátlan földből, a mindennapi kenyeret éppen az agyag teremtette meg a számára. Sajnálatos, hogy vidéken az egykori fazekasmesterek munkáiból alig maradt valami a kései utókorra. Antal Ferencre azonban ma is büszkék a szerdahelyiek, róla nevezték el a művelődési egyesületüket.

Szolarics Nađ Klára A téli napok szívmelengető eledele a sparherd széléről című írásában a völgyfalúi Lázár Lenkét mutatta be, aki a paraszti konyha fő alapanyagából, a borsuból – azaz, a babból – készített vendégének régi, a Muravidéken ma is kedvelt ételeket: borsupépet, dagasztott borsut és borsusalátát. A terített asztal derűjében a hagyomány és a mindennapi élet gyakorlata elevenedett meg. Bence Lajos A bronzöntés meghonosítása és meghódítása címmel írt összefoglaló értékelést az 1973-ban Király Ferenc szobrászművész által elindított Lendvai Nemzetközi Művésztelep évtizedek során kialakult bronzöntési eljárásáról, melynek révén a műhely munkája messze földön ismertté vált, Király M. Jutka riportjában pedig Šinko Sabina képzőművészt, illusztrátort, a 25 éves Pupilla Bábszínház tervezőjét mutatta be, akinek festményein, az elfolyó arcok üvegtekintetei mögött, határozottan fölismerhető a valóság fölötti rémület: ahogyan az ismeretlen kéz szándékosan pamacsol bele a tekintetekbe, az maga a tetten ért erőszak. „Alkotóként, festőként inkább a történet, mint a társadalmi kritika festője vagyok” – foglalta össze művészi szándékát Šinko Sabina.

Pisnjak Atilla Kulturális örökségünk című, a muravidéki alkotók munkájáról számot adó magazin záró írásában rámutatott: ha a saját kulturális örökségünket nem tudjuk kellőképpen ápolni, őrizni és gyarapítani, akkor az identitástudatunkon ejtünk sebet. A kulturális javak nem csak bennünk, vagy körülöttünk léteznek, de értékként eredendően meghatározzák az életünk rendjét is – ékes bizonyság erre a Lendván megjelent Kerek Perec című, tartalmában felettébb színes, hangulatában tiszteletet parancsoló magazin.


Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége