Betegségek legyőzése, mesterséges intelligencia, a Mars kolonizációja. Lassan hétköznapi dolgokká válnak, hiszen a technológia olyan ütemben halad, hogy észre sem vesszük. Egyrészt nem is akarjuk észrevenni, másrészt természetesnek tartjuk a folyamatosan megjelenő innovációkat, harmadrészt képtelenek vagyunk felfogni e fejlődést.
Amikor fiatalkoromban az idősebbek arról beszéltek, hogy bizony csak a legtehetősebb családoknak volt autója, tévéje és telefonja, ámultam magamban. Ámultam magamban és nem értettem, hogy tudtak mindezen dolgok nélkül élni, és miért nem tartják továbbra sem létszükségletnek. Huszonpár év alatt viszont nagyot változott a világ.
Nem is olyan rég a családi asztalnál beszélgettek az emberek, ma meg okostelefonok képernyői által megvilágított arcokat látunk, és kínos csöndben ülünk. Középiskolában találkoztam először internettel, amire egyáltalán nem volt szükségem, sohasem unatkoztam: voltak barátaim, könyveim, nézhettem tévét, hallgathattam rádiót, ha meg mást nem, felpattantam a bicajomra és egy jót bóklásztam.
Ha nem tudtam valamit, megkérdeztem, ha nem tudtam valakivel azonnal beszélni, vagy találkozni, nem estem kétségbe, hanem egy hét múlva is szívből örültem a találkozásnak és meséltem el, mi történt velem. Ma pedig, ha nem válaszol valaki azonnal az üzenetünkre, paranoiásakká válunk és összeesküvés-elméleteket gyártunk, ha kétpercenként nem nézzük meg a közösségi oldalainkat, olyan elveszettnek érezzük magunkat, mint a magánzárkában koplaló rabok. Mobiltelefon és internet nélkül szinte már élni sem tudunk. Nem is értem, miért hívjuk ezeket a készülékeket telefonnak, hiszen alig használjuk ezeket a lassan már érzelmeinket is értelmezni tudó személyi asszisztensre hasonlító eszközöket erre a már ósdinak tűnő kommunikációs módszerre.
Ha valamit nem tudtam megcsinálni, kiokoskodtam, vagy addig próbáltam, míg nem sikerül, ma meg már arra is oktatóvideókat keresünk a neten, hogy hogyan verjünk falba egy szöget. Minimális energiabefektetéssel pillanatok alatt hihetetlen mennyiségű információra és tudásra teszünk szert. Legyőzhetetlennek és mindenhatónak érezzük magunkat. Az első áramszünetig.
Nem azt mondom, hogy rossz ez a világ, de zavar a kiszolgáltatottságunk. Amióta ember az ember, minden tudását arra használta fel, hogy kiterjessze önmagát. Ennek a folyamatnak azonban ára van. Itt nem arra gondolok, hogy a mesterséges intelligencia miatt elveszítjük majd munkahelyünket, hiszen az új technológiák új munkahelyeket is teremtenek, és új lehetőségeket kínálnak az emberi munkaerő számára. Már a közeljövőben a környezetünk és a technológia közötti „digitális karmesterekké” válhatunk, legyőzhetjük a betegségeket, meghosszabbíthatjuk az életünket, okosotthonainkban kényelmesen élhetünk, biztonságosabb forgalomban vehetünk majd részt, más bolygóra telepedhetünk le.
Sokkal jobban zavar, hogy mindezért saját szabadságunkat adjuk fel. Miközben lépten-nyomon magánjogainkról beszélünk és a szabadságunkat tartjuk a mai világunk legnagyobb értékének, öntudatlanul ezekről mondunk le. A hálózatok, a gépek már sokkal többet tudnak, és hamarosan még sokkal többet tudnak majd rólunk, mint mi magunk. Önként hajtjuk fejünket rabigába, pedig történelmünk során rengetegszer ontottunk miatta vért.
Mindez már nem a jó és rossz kérdése, hanem szükségszerűség. Ez a világ rendje, csupán abban reménykedem, hogy nem fogunk szellemileg és érzelmileg eltunyulni, máskülönben rabigában maradunk. Talán itt az ideje olyan edzőtermek megalapításába fognunk, ahol izmaink helyett intellektusunkat és érzelmeinket dolgoztathatjuk majd meg.
