Számadás Versectől Zágrábig

Mák Ferenc

2019. január 19., 18:19 >> 2019. január 19., 19:19

Kommentek száma 0  A cikkhez tartozik képgaléria  Megjelent nyomtatásban

Hosszú volt az út, amelyet háromnegyed évszázados története során a Magyar Szó évösszegző és egyben évnyitó kiadványa, a Naptár – az 1969-es „megújulásával” együtt – megtett; amíg az 1945-ben, a partizánterror árnyékában közzétett vörös csillagos Népnaptárától a Himnusz, a Szózat, a Székely Himnusz, a Boldogasszony Anyánk, és az Erős várunk a mi Istenünk című zsoltár beköszöntőjével eljutott a legújabb, 2019. évi Naptárig. A két évszám közötti idő nemcsak kalendáriumi távlatokat rejt magában, de mögötte – sok-sok ezer oldalon – ott rejlenek magyarságunk keserves évtizedeinek tragédiái is. Mert ma már kétségtelen – s ezt a hűséges olvasói is tudják –, hogy a napilapunk Naptára közösségünk egyik legmegbízhatóbb, leghitelesebb krónikája volt, akkor is, ha a bácskai és a bánsági ember életéről közölt beszámolókat, s akkor is, ha elhallgatta a magyar bánatot, és meggyőződésünktől idegen elkötelezettséget hirdetett. Ma már világosan felismerhető, hogy az elhallgatás keserű korszaka is történelmünk elvitathatatlan részévé vált. A diktátor tenyeréről felröppenő békegalamb ezen a tájon soha nem volt a megbékélés üzenete. Háromnegyed évszázad, közel három emberöltőnyi keserűség és félelem, közösségi szorongás és az egyéni helytállás meg-megkísértő reménye szőhető láncba a soktucatnyi Naptár alkotta krónikás vonulatban. Politikai kényszerek és leszámolások komor emléke, társadalmi egyensúlykeresés bizonytalan, félelem-teli csöndje, írói pályák kiteljesedése és dicstelen újságírói karrierek tűnő sziporkái villannak föl az emlékek távoli horizontján, miközben Varjú Márta főszerkesztő asszony Hetvenöt éve együtt című beköszöntőjével a legújabb Naptár felütött példányát a tenyeremben tartom.

Gyámolításunkat kereső nemzeti imáink után – mindazokkal egybecsengve – különös hangulata van az előttünk álló hónapok egykor élő megnevezésének, mintha régi litániák orgonabúgását hallanám, fölzengnek lelkemben a Szentírást lehunyt szemmel idéző szavak: a reményeket ébresztő Boldogasszony hava, Böjtelő hava, Szent György hava, Pünkösd hava, a munkára szólító Szent István hava, Szent Jakab hava, Kisasszony hava, Szent Mihály hava, és a számadásra felkészítő Mindszent hava, Szent András hava és végül a megváltás ígéretével érkező Karácsony hava – fölöttünk őrködő szentjeink valamennyien a múló évezredekben megkapaszkodó életek biztos támaszai.

Fodor István A legöregebb magyar újság – A Magyar Szó 2019-ben lesz 75 éves című sajtótörténeti tanulmányában a napilap születésének és kezdeti kibontakozása éveit követően az 1970-es, 1980-as éveket tekinti a Magyar Szó „hőskorának”, amikor tekintélyes terjedelemben, régiónként és városonként változó, mutációs oldalaival tájékoztatta magyar olvasóit – tegyem hozzá: erősen mutációs főszerkesztői irányítással. A Tiszavidék, a Dunatáj, a Topolya és Környéke, a Bánáti Híradó megjelenésük idején kétségtelenül életközelibb újságok voltak, mint Kommunista mellékletével a központi lap. Meggyőződésem szerint – s ebben Fodor István tanulmánya is megerősít – napilapunk csak az egypártrendszer bukása után, az „elkötelezett politikai írások” kiiktatását követően lelte meg a közösségét megszólító, őszinte hangját, s lett végre erős bástyája magyarságunknak, a magyar kultúrának. Kabók Erikával szólva: lett az értékmentés, az értékteremtés biztos fóruma. Hogy lett volna idő, amikor a Magyar Szót a „világ legjobban szerkesztett napilapjának tekintették”, elsősorban az újság belpolitikai rovatán – a szerkesztőség legbelső zugában, amúgy elvtársiasan, háttal a falnak – hirdették, nem minden önelégültség nélkül. A lap azonban így is – erényeivel és hibáival együtt – része az életünknek.

A Magyar Szó Naptár 2019 kötetének a számomra legizgalmasabb kérdése: hogyan, milyen körülmények között lehetett egykor megszületni és megmaradni ezen a tájon? Sándor Zoltán Otthon című, megrendítő erejű elbeszélése szerint „Anyám (…), hogy megváltsa születendő gyermekét az eredendő mélabútól, egy bádogcsajkában gyűjteni kezdte könnyeit. Születésemkor a helyi plébánossal megszenteltette az addig összegyűlt könnycseppeket, és abba kereszteltetett meg. Csodálatos asszony volt az anyám.” Majd hozzáteszi: „a múlt kétségtelenül meghatároz bennünket, ettől nem szabadulhatunk”, de azért hinni kell az eljövendő élet ígérte csodákban. Bogdán József Mi a magyar? című, önéletrajzi ihletésű írása ugyancsak megindító választ ad a kérdésre: az élet küszöbén remegő cigánygyerek rémült mozdulatlanságában gondolt arra, amiből ő kimaradt: „milyen jó annak, aki magyarnak született, milyen fenséges dolog magyarnak lenni, magyarul beszélni, magyarul énekelni”. Az egykor félelemtől remegő cigánygyerek, a „bebugyolált lábfej” ma a 750 éves Szeged–Csanádi Egyházmegye első, és egyetlen roma származású, tisztelet-övezte plébánosa. Sorsa, élete bizonysága annak, hogy a közösségi szolgálat fölemel, és méltóvá tesz a köztiszteletre. Ahogyan a Naptár szerkesztője, Németh Zoltán beköszöntő soraiban írta: „lehet a közösségünk kicsi, értékeket mindig fog teremteni”. Mert a kő marad. Teszem hozzá én: ha mégsem, röptében is emlékezik elrendelt hivatására. A verseci Szent Gellért-templomtól a nagybecskereki Nepomuki Szent János tiszteletére fölszentelt székesegyházon át a zágrábi Szent István katedrálisig terjedő, a Naptár által is felölet régióban tisztában van ezzel mindenki, aki elhivatottságot érez közössége szolgálatára. Wass Alberttel együtt hirdetik: „Valahol fönt a magos ég alatt / mozdulnak már lassan a csillagok”.


Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége