Emlékszem, mit éreztem, amikor Pepe elkezdett járni. Kicsit csalódott voltam, hogy a fiam nem valami ügyes. Pedig erről szó sem volt. Jó, hát az azért látszódott, nem lesz belőle négyéves korára atléta, de nem volt kétballábas.
Legalábbis nem annyira. Esett-kelt, összeverte magát, sírt egyet, nagyobb koppanások után rendes férfiként be is ájult néhány órára. Kopp. Sírás. Két-három óra alvás. És mehettünk is tovább.
Ahogy nőtt, egyre ügyesebb lett, egyre kevesebbet esett. Egy idő után nem azon sopánkodtunk, hogy már megint landolt egyet, hanem azon tanakodtunk, hogy hogyan tudnánk állandóan szemmel tartani a drágát, mert hajmeresztő ötletei vannak.
Soha nem tudhatjuk, mit ad ki az esze. A padlásszobába az udvarról lehet felmenni egy lépcsőn. Pepe úgy gondolta, sokkal érdekesebb az egész, ha a korlátba kapaszkodva, kívülről közelíti meg a szobát. Ezt látva, azt sem tudtuk, mit csináljunk, szólni sem mertünk, nemhogy kiabálni.
Miatta van állandóan zárva a kapu is. Megnyugtató a tudat, hogy udvaron belül tarthatjuk. Pontosabban az volt, amíg a szemben lakó család el nem mesélte a kedvenc Pepe-sztoriját. Péter az udvaron labdázott, a kaput próbálta eltalálni. A sikeres találatot a kapu alsó részének döndülése jelezte. Így ment ez jó sokáig, aztán ezt megunva, a drága elkezdte a kapu tetejét célozni. Amikor végre sikerült átdobnia a labdát a kapu felett, nem esett kétségbe, kimászott a kerítésen, fogta a lasztit, bedobta, visszamászott, folytatta a játékot, mintha mi sem történt volna. És mi ebből SEMMIT sem vettünk észre.
Legutóbb pedig a barátaink kislányával ugráltak le az emeletes ágyról. Az ágy közepéről indítottak, átugrották a korlátot, és zsupsz. Az ágy elé leterítettek egy rakás pokrócot, rászórták az összes párnát, ott volt a babzsák. Még csak egy puffanást sem lehetett hallani, olyan jól körbebástyázták magukat.
Szerencsére kevésbé veszélyes, ám hasonlóan kreatív tevékenységeket is folytat. Nagyon szeret legózni, eddig velünk építtetett meg mindent, mostanában meg elmélyülten játszik, épít. Házakat, autókat, házszerű autókat. Pontosan tudja, mit szeretne, megkeresi (vagy velem megkeresteti) a megfelelő kockát (gyönyörűen elmagyarázza, mit keres), látszik, hogy itt már tervszerű építkezés zajlik.
A napokban többször észrevettük, hogy, ha neki tetsző zenét hall, elkezd táncolni. Eddig is ugrált a zenére, de csakis akkor, amikor Sárát utánozta. Néhányszor már hallottuk, amint egy-egy dalocskát énekelt, csak úgy, magának. Nagy kő esett le s szívemről, mert eddig attól tartottam, rám ütött ez a gyerek. De nem, megnyugodhatok, máris több érzéke van a zenéhez, mint nekem.
Már rajzolni is hajlandó. Eddig csak vízi színessel festett, most már ceruzával, zsírkrétával is rajzol. Csak egyetlen szépséghibája van a dolognak: néhány vonal után mindig valami fontos, halaszthatatlan dolga akad. Ha szerencsém van, akkor abba a pár vonalba belemagyarázható egy dinó vagy egy virág. Ha nem, leshetem a következő alkalmat, amikor megszállja az ihlet a művészt.
December elején pedig megtanult egy versikét, és még el is mondta azt a Télapónak. Ami nagy szó, mert eddig nem volt hajlandó verset sem tanulni, és amint észrevette, hogy szerepelnie kell, még a nevét sem volt hajlandó elárulni.
Nem volt ez a versike nagy valami, ahogyan a rajzolással is jócskán le van maradva a korabeliektől. De nekünk nagyon sokat jelent, mert örömmel csinálja, és nem kényszerből. „Csak” ki kellett várnunk, hogy ő is akarjon verset mondani a Télapónak (igaz, csomagért, de akkor is).
Látszik rajta, egyre ügyesebb, önállóbb. Igazi nagyfiú, aki jövőre óvodás lesz. Sárával is egyre inkább összenőnek. Ami leginkább abban nyilvánul meg, hogy Péter nem hagyja magát átverni. Nemcsak hallja, amit Sára mond, hanem értelmezi is, sőt, meg is jegyzi a hallottakat. Sárának egyre körmönfontabb trükköket kell alkalmaznia, ha ki szeretné tenni a kicsit a szobából. Ráadásul az egyszer alkalmazottat nem lehet újra elsütni, mert Pepe már nem fog bedőlni.
Azt hihetné az ember, hogy majd kialakul valamiféle szabályrendszerük a vitás kérdésekre (számítógép és szobahasználat), és lerendezik egyszer és mindenkorra. De nem. Nem fogják. Az állandóan fennálló háborús helyzet (rajtam és a zembörön kívül) mindenkinek megfelel. Sára pontosan tudja, mit kell mondania (vagy tennie), hogy Péter elkezdjen sírni. Elég egyetlen jókor kimondott szó, egy mozdulat, egy megfelelően kivitelezett fogás. Vagy elég azt mondania: ezt elveszem. Nem kell, hogy tett kövesse, a kis legény már krokodilkönnyekkel küszködik – jobbik esetben. Rosszabbikban bőg, hüppögve szalad hozzám. Akkor is, ha tudja, a nagy nem akart semmit, csak tesztelte a hatalmát. Rengetegszer átbeszéltük már ezt. A naggyal is, a kicsivel is. Mindennap ugyanúgy folytatódik az egész. Nincs nap, hogy a mi nagy fiunk ne itatná meg az egereket. Amolyan anyámasszony katonájaként. Legfontosabb része az egész műsornak, hogy meg kell vigasztalni a sértett felet.
Azt gyanítom, időnként már ő provokálja ki a piszkálást, hogy jöhessen egy kis vigaszért. Nem mintha amúgy nem jöhetne egy kis szeretgetésre. De férfi a drága, még ha anyámasszony katonája is.
