Ő a világvégéről beszél, nekünk meg a fő gondunk: hogyan bírjuk ki a hónap végéig – hangzik a most Európán rombolva végigsöprő tiltakozással kapcsolatban legtöbbet mondó és leginkább a lényegre tapintó nyilatkozat. Az újságírók egyébként tanácstalanul és értetlenül szemlélik az elégedetlenségi hullámot. Mert nincs abban semmi meglepő, hogy Párizsból indult el. Már megszoktuk, hogy a népek tavaszát jelentő 1848-tól a „megtiltani tilos” jelszóval Európán végigsöprő 1968-ig sok mindennek Párizs a kiindulópontja.
Így abban sincs semmi meglepő, hogy most is Párizsban ütötte föl a fejét az a járvány, amely mindennél gyorsabban terjedt el, mint Belgiumtól és Hollandiától Magyarországon meg Szerbián át Görögországig szinte mindenütt egyszerre végigsuhanó, furcsa jelenség.
Csak a ciklikus mozgás hívei látják igazolva elméletüket, amely szerint húszévenként jut el a képzeletbeli inga a legszélső pontjára. Szerintük 1948–49-ben jobbra lendült legmesszebb: Európa bolsevik rendszeren kívüli részén szinte egyszerre visszaszorították a baloldalt arról a pontról, amelyre az antifasiszta harc révén jutott. 1968–69-ben balra lendült legmesszebb az inga: forradalmi mozgalom söpört végig Európán. 1988–89-ben ismét a jobboldali végpontjáig jutott: nemcsak rendszerek, hanem a kommunista pártok is eltűntek.
Ők már várták az inga újbóli kimozdulását balra. Most még meg is magyarázzák. Úgy vélik, hogy azért késett, mert 2008-ban jött a gazdasági világválság, előzőleg (1988–89-ben) pedig a baloldal elvesztette célját-távlatát, tehát hosszabb idő kellett, hogy lendületet kapjon. Ám ez nem elegendő annak megértéséhez, ami most történik. Mert ami most történik, gyors elterjedésével és spontán lefolyásával emlékeztet a forradalmakra, de sokban különbözik is azoktól.
Az még talán rokonságot mutat a forradalmakkal, hogy erőszakos. De jóval túltesz rajtuk. A hagyományt tisztelő, a régi dicsőséget, a Gloire-t annyira megbecsülő franciáknál még 1968-ban is elképzelhetetlen volt, hogy megszentségtelenítik a Diadalkaput, megrongálják az Ismeretlen Katona sírját, mint most. Minden másban még szembetűnőbb az eltérés. Elsősorban nem olyan tömeges, mint a forradalom. Franciaországban nem is olyan régen még 3 millióan tüntettek a munkaügyi törvény megváltoztatása ellen. Ezúttal alkalmanként 31 ezer és 300 ezer között váltakozott a tiltakozók száma. De más országokban sem voltak többen.
A leglényegesebb különbség a forradalmaktól eltérően az, hogy nem akarnak új társadalmat, jóformán nem is tudják, mit akarnak, még a kezdeti követelések teljesítése sem hat rájuk. Franciaországban a benzinre kivetett adó, Magyarországon a túlórák „liberalizálása” vitte utcára az embereket. Szerbiában és másutt még ennyi konkrétum sincs abban, amiért megmozdultak. Majdnem csak azt tudják, hogy elegük van mindenből. Politikusok mindenütt próbálják őket a kormány vagy a kormányt jelentő személy – Macron, Orbán, Vučić – ellen fordítani, de még ez is csak részben sikerül.
Abban is különböznek a forradalomtól, hogy a forradalmak nagyon gyorsan kitermelik a maguk vezéreit. Náluk viszont egyes politikusok próbálják átvenni a vezetést, de sikertelenül. Még a politikusok kísérletezése is jobban érzékelhető nálunk vagy épp Magyarországon. Franciaországban azonban szemmel látható, hogy a bal vagy a jobboldal politikusai csak kívülről adhatják támogató nyilatkozataikat, maga a mozgalom édeskeveset törődik velük. Kezdenek emlegetni egy „minden lében kanál” lányt, egy ismert sportolót, egy sokat szereplő újságírót, de ők messze vannak attól, hogy vezérek legyenek. A mozgalom megmarad annak, amit egy újságíró így fogalmazott meg: „spontán, meglepetésszerű, nem profi politikusok által megtervezett mesterkommunikáció”.
Egy dolog azonban világos: a mozgalom sokkal veszélyesebb, mint azt a jelenlegi tömeges támogatás alapján gondolnánk. Van benne egy politikai és egy egzisztenciális veszély. A politikai veszélyre történelmi tapasztalatok figyelmeztetnek. Ezek egyikét az 1968. évi Franciaország kínálja. Párizsban akkor egymillió ember demonstrált De Gaulle elnök ellen. Egy hétre rá ugyanannyian tüntettek mellette. Ebben az egy hétben nem történt semmi rendkívüli. Csak éppen egy hétig nem vitték el a szemetet Párizsban. Ott voltam, s tudom, hogy ez a körülmény miként képes hihetetlen gyorsasággal lehűteni a forradalmi lelkesedést.
És hogy ez a lehűlés milyen következménnyel járhat, azt egy másik történelmi tapasztalat mutatja. Hitler hatalomra kerüléséhez hozzájárult az, hogy felerősödött az óhaj: legyen már vége a zűrzavarnak, jöjjön akár az öreg ördög is, de legyen végre rend és nyugalom, vigyék el végre a szemetet! A mi világunkban, ahol már amúgy is megjelent az örök hatalom vágya és a személyi kultusz élesztgetése, egy ilyen hangulat veszélyes lehet.
Az egzisztenciális veszélyre pedig az figyelmeztet, hogy a társadalom és a politika veszélyes irányt vett. A társadalomban az az igazi veszély, hogy egyetlen mozgató erő maradt, amely az embert arra bírja, hogy vállalja az életet jelentő taposómalmot: fogyasztás, a minél drágább és minél pazarlóbb fogyasztás. Rendben van, hogy az igazi gond: ki kell bírni a hónap végéig, de ezt a fogyasztást előbb-utóbb korlátozni kell. A politikában pedig arra álltak át, hogy a mindig jobbat, többet ígérik. Ha itt nem következik be változás, akkor jön a rombolás, mert a társadalom nem tudja átvészelni az igazi megvonásokat, például a vízfogyasztás korlátozását, ami már a mai húszévesek korában bekövetkezhet.
