Öt karika, kétszázhat ország, négyezer sportoló, nyolcezer önkéntes. Én egy voltam az utóbbiak közül. Egy családdá kovácsolódtunk az olimpia idejére mindannyian.
Az ifjúsági olimpiát minden negyedik évben rendezik meg, idén október 6-ától 18-áig tartott, de az előmunkálatok már jóval előbb elkezdődtek. Az önkénteseknek pár nappal a rendezvény előtt kellett megérkezniük, hogy mire meggyújtják az olimpiai lángot, minden sínen legyen, és mind az öt karika a helyére kerüljön.
Még tavasszal pályáztam az önkéntesi munkára az ifjúsági olimpia hivatalos honlapján (Youth Olympic Games). Mindaddig nem is tudtam, hogy van ilyen lehetőség, míg egy jó barátom, Rózsa Zsolt fel nem hívta rá a figyelmem. Ő két évvel ezelőtt Rio de Janeiróban vett részt a nagy, „igazi” olimpián mint önkéntes, és ő mesélte, hogy ez élete eddigi legkülönlegesebb élménye, és fantasztikus egy ekkora sportesemény szervezőcsapatának tagja lenni. Jelentkeztem hát én is a felhívásra, és szeptemberben, három héttel a start előtt értesítettek, hogy megnyertem a pályázatot. Nem volt kérdés, hogy megyek-e, hiszen Dél-Amerika gyermekkorom óta bakancslistás célpontom, és az csak egy plusz, ha össze tudom kötni a segítségnyújtást egy új kultúra megismerésével. Vettem egy flexibilis repjegyet, hogy a visszautam dátuma ne legyen kőbe vésve, és már csomagoltam is. Egyedül vágtam neki az útnak, hátamon egy hátitáskával és egy jó adag kalandvággyal.
Argentína az első perctől kezdve ámulatba ejtett, teljesen megbabonázott. Első naptól kezdve otthon éreztem magam, még úgy is, hogy nem ismertem a spanyol nyelvet. Az argentinok nemcsak úgy megszokásból mondják, hogy „mi casa es tu casa”, azaz az én házam a te házad, hanem ezt valóban így is gondolják. Soha nem éreztem magam egyedül, annyira közvetlenek az emberek, hogy jövet-menet új barátságokra tettem szert.
Még érkezésem napján elmentem az olimpiai egyenruhámért. Kaptunk egy nadrágot, két pólót, hosszú ujjú blúzt, kabátot, táskát, esőkabátot, kulacsot. Ezek közül mindegyikre rányomtatták az idei hivatalos emblémát, amely így néz ki:
Az olimpia ideje alatt kötelező volt végig ezt a ruhát viselnünk, ugyanis így könnyen meg tudtak minket különböztetni a versenyzőktől, és bárkinek bármi problémája akadt, tudták, hogy a kék kabátosokhoz (ez volt idén az önkéntesek színe) bizalommal fordulhatnak. Sokszor az utcán is így ismertem rá más önkéntesekre, a viseletünk rikított a többi gyalogos között. A világ minden tájáról érkeztünk. Találkoztam többek között vietnamival, kanadaival, norvégiaival, afrikaival. Mind azért utaztunk több mint tíz órát, hogy munkánkkal hozzájárulhassanak az olimpia gördülékeny lebonyolításához. Amerikából például egy idősebb bácsi is eljött, már alig tudott mozogni, mégis vette a fáradságot, és útnak indult. Azt mesélte, hogy negyvenvalahány éve végez önkéntesi munkát, ez élteti. A 2020-as tokiói olimpiára is jelentkezett már.
Nem is olyan egyszerű ám egy önkéntes dolga! Hajnali 5-kor csörgött reggelente az ébresztőnk, hogy a város egyik végéből a másikba érjünk, hiszen Buenos Aires óriási hely, 14 millió lakosa van, háromszor kellett buszt váltanom, mire a Technopolis Parkba értem. Kaptunk egy közlekedési kártyát, amelyet ha a nyakunkba akasztottunk, akkor díjmentesen utazhattunk az olimpia ideje alatt. A Technopolis az olimpiának az a helyszíne, ahol az asztalitenisz, a tollaslabda és a futsal (a labdarúgás teremben játszott változata) mérkőzései zajlottak. Én a tollaslabdacsapat önkéntese voltam, a beosztásomat még a kiutazásom előtt elküldték a szervezők. Az órarendemben ugyan az állt, hogy 8-tól 16 óráig dolgozom, de soha nem ért véget a munka délután, mindig este 10-re keveredtem vissza a szállásomra. Óriási csapatmunka áll a rendezvény mögött, el sem tudom képzelni, hány ember keze munkája szükséges a felnőttek olimpiájának megszervezéséhez, az még nagyobb esemény! Az ifjúságira 14–18 éves fiatal sportolók jelentkezhetnek, az ország legjobbjai. Általában az ifjúsági olimpia győzteseiből kerülnek ki a felnőttolimpia versenyzői. Ugyan a világ minden tájáról érkeztek az atléták, de már jól ismerik egymást a világbajnokságokról és egyéb megmérettetésekről, tisztában vannak egymás erősségeivel és gyengéivel. Leírhatatlan érzés élőben átélni, hogyan küzdenek a csapatok az olimpiai dobogós helyekért, hogyan harcolnak elsősorban saját magukkal, majd az ellenfelükkel, a játék előtt ki hogyan veti a keresztet és imádkozik, meccs után a sportolók hogyan változnak ellenfélből baráttá, milyen pszichikai erővel lendülnek túl egy fizikai sérülésen, milyen alázattal lépnek a pályára, hogyan dolgozik együtt edző és tanítványa, és ha nincs közös beszélt nyelv, hogyan találják meg mégis az utat a kommunikációra. Sokat tanultam a játékukból, a versenyeikből, az edzők biztató szavaiból.
Nekünk, önkénteseknek, az volt a célkitűzésünk, hogy a résztvevők jól és kényelmesen érezzék magukat a bőrükben a versenyek és a felkészülés alatt, hogy csak a mérkőzésekre koncentrálhassanak, ne kelljen az idejüket és energiájukat más dolgokra pazarolniuk. Vizet készítettünk nekik, felmostuk edzések előtt és után a padlót, labdát szedtünk, jókedvre derítettünk, kötést erősítettünk, vigasztaltunk, együtt örültünk, csapatokat fogadtunk, szurkoltunk, márkajeleket tüntettünk el a versenyruháról, vitát csillapítottunk, ebédet szolgáltunk, sportcipőt ragasztottunk, ütőt javítottunk, csokival kínáltunk, fényképeztünk, szemetet szedtünk, stresszt kezeltünk, sebet fertőtlenítettünk, betolakodókat tessékeltünk ki, nézőket moderáltunk. Végig úgy éreztem, hogy miközben világot látok, és megismerek egy, a mienktől teljesen eltérő kultúrát, gasztronómiát, várost, országot, hasznára is vagyok a társadalomnak, és jó érzéssel töltött el, hogy segíthetek egy közösségnek. Nagyon sok új embert ismertem meg, ugyanis mivel kevesen beszéltek angolul a csapatomban, sokféle típusú munkát rám bíztak, így nap mint nap új arcokkal találkozhattam. Például én voltam az egyik, aki első nap fogadta az összes versenyzőt és edzőt a Technopolis Park bejáratánál. Ez óriási élményt jelentett, hiszen a sportolók még a versenyek előtt álltak, nem tudták, mire számíthatnak, tele voltak izgalommal és reménnyel. Teljesen átvettem tőlük ezt a drukkot, úgy éreztem, mintha nekem is ringbe kellene szállnom. Különösen jó érzéssel töltött el, amikor a magyar csapatokat magyarul, a szerbeket szerbül üdvözölhettem, és ők is megörültek nekem. Mindannyian egy kicsit úgy éreztük, hogy a világ végén vagyunk, mégsem voltunk magányosak, a csapatszellem összetartott minket minden pillanatban. Tényleg úgy éreztem, hogy egy több ezer fős család tagja vagyok, ahol egymást szolgáljuk, és azért gürcöl mindenki reggeltől estig, hogy a másik jobban érezze magát. Nem maga miatt. És ez szerintem a legfontosabb tényező az önkéntes munkában: az alázat.
Kötelezővé tenném a diákok körében az évi egy önkéntesi munkát. Nem kell ehhez elutazni, a szülővárosunkban, a szomszédunkban is segíthetünk, bárhol lehetünk jók. Fontosnak tartom, hogy átkódoljuk az agyunkban, hogy nemcsak akkor járunk jól, ha pénzt kapunk a munkáért, hanem akkor is, ha tapasztalatot, élményt, új barátokat, jó beszélgetéseket kapunk cserébe. Én ezek közül minddel gazdagodtam, és azóta is kincsként őrzöm őket a szívemben.
