2024. április 26., péntek

Vidám sportrovat

Fennáll ugyan az emlékezőképesség szelektálási hajlama, vagyis hogy ami a múltban nem volt sem szép, sem jó, azt a feledésbe, a tudat hátterébe szorítja az ember, viszont akkor is kitartok az állításom mellett, hogy a sportrovatunk az odakerülésem idejében és az elkövetkező néhány esztendőben kivételes közösség volt, amelyből nem hiányzott a minőség, a munkaerkölcs és a jó hangulat sem.

Erre az alkalomra az utóbbiból adok közre egy kis válogatást.

Nagy Jóska (megboldogult Nagy Gy. József) már korábban elkerült a rovatról, előbb a Dolgozókban, majd a terjesztőosztályon dolgozott, de gyakran, hacsak tehette, benézett a régi haverokhoz. Részt vett egy szerkesztőségi gyűlésen is, amelyen bizonyos számadatok is elhangzottak, én, az újonc pedig bemondtam, hogy valami nem stimmel. Utánaszámoltak, s kiderült, hogy igazam volt. Jóska, akivel a teke révén már ismertük egymás, az ülés után odalépett, s megszokott dörgő hangján így szólt:

Árpikám, te úgy számolsz fejből, mint más fej nélkül! Ma ezért eljöhetsz velünk a kocsmába, és még azt is megengedem, hogy fizess egy kört!

Öcsi bá (megboldogult Albrecht János) volt a szerkesztőség legszellemesebbje. Minden lehetőséget kihasznált a viccre. Egy alkalommal szívpanaszokkal kórházban volt, s amikor látogatóban jártunk nála, kérte, hozzunk egy szakácskönyvet. Később megtudtuk, hogy az első következő viziten megkérte a dokit, hogy a könyvet adja át a kórház konyhafőnökének, talán talál benne valami jobbat annál, mint amivel naponta etetik.

Öcsi bá, akit még Zsánnak, Csülöknek, Albertónak stb. is becéztek, egy alkalommal az akkori rovatvezető Szántó Zolit is alaposan megviccelte. Szántó, aki nem volt egy vékonydongájú legény, új nagykabátban állított be egy téli napon, és azonnal látszott, hogy a szabó elszámíthatta magát, és egy, de inkább két számmal is túlméretezte. Albrecht ránézett, majd rávágta:

Zoltán úr, ahogy elnézem, a megboldogult mintha valamivel testesebb lett volna!

Szántó szó nélkül megfordult, hazahajtott, és a régi kabátban jött vissza, az újat pedig soha többé nem láttuk rajta.

Az akkori főszerkesztő, Erdélyi Károly is adott egy ziccert. Albrecht és Matuska Marci, a kiváló riporter, a sportrovaton éppen nagy snapszlicsatájukat vívták, amikor Erdélyi végigrohant a szerkesztőségen, s rájuk szólt, hagyják abba, mert hozzánk látogat valamelyik – már elfelejtettem, melyik – akkori magas rangú tartományi politikus.

Jó, hogy szóltál, Károl – mondta Öcsi bá –, megyek, és lezárom a biciklimet!

A legkegyetlenebb tréfát Árok Feri gondolta ki, az áldozatnak pedig Kubát Jánost nézte ki, akinek többek között a szertorna eseményeinek lefedése is munkafeladata volt, amit azonban nagyon nem szeretett. Kubátnak aznap semmi munkája nem akadt, csak a puszta megjelenés és az újságok átlapozása miatt jött be, sietve távozott is volna valamilyen magánügyben. Vette is már a ballonkabátját, amikor Árok, az írógépről fel sem nézve, mintegy mellékesen megjegyezte:

Jani, majdnem elfelejtettem szólni, a Lepszi (megboldogult Lépes László rovatvezető) azt mondta, a tornaírásod nehogy másfél flekknél hosszabb legyen!

János, mint akit leforráztak, visszaakasztotta a kabátot, mérgesen összeszedte a lapokat, és azt morogva, hogy „milyen nyavalyás torna”, elvonult a könyvtárszobába. Fél óra múlva visszajött, és még ingerültebben mondta:

Minek arról másfél flekk (45 gépelt sor – a szerző megj.), hogy fél év múlva Ljubljanában ifi-Balkán-bajnokság lesz?

Aztán bevonult a gépírónőkhöz, és fejből, mint Jókai, lediktálta a művét. Volt abban Cerar, Magyar Zoli, az a szerencsétlen turbános indiai is, aki egy vb-n még a lovat sem tudta megülni, nemhogy tornázzon, s egyebek. Mi tagadás, kimondottan jóra sikerült az írás.

Amikor Lepszi befutott, Kubát odaadta neki a szöveget, és megjegyezte:

Csak 35 sor lett a tornáról. Elég lesz?

Lépes csodálkozva ránézett, az írást az asztalra dobta, majd hanyagul odavetette:

Apám, te megőrültél? Milyen torna? Egy sornyi hely sincs! Hát nem tudod, hogy ma fociszerda van?

Kubát egyből megértette, és már ordított is:

Ááááároooook!

Karinthynál az egész osztály röhögött, a Magyar Szóban meg az egész szerkesztőség…