A statisztikusok nemrégiben kimutatták, a múlt század hatvanas éveiben szinte minden kétezer fölötti lelket számláló falunak volt mozija. Szerbiában akkoriban mintegy ezer moziban vetítettek, Belgrádban ötvenben, Vajdaságban viszont nem kevesebb, mint kétszázhatvan kisebb-nagyobb üzemképes moziterem működött. Hivatalos adatok szerint csak 1960-ban a vajdasági mozikban tizenötmillió jegyet adtak el, ami azt jelenti, minden felnőtt, illetve iskoláskorú évente legalább tíz filmet nézett meg. Ez a szám még akkor is impozáns, ha emlékszünk rá, hány meg hány partizánfilmet nézettek meg velünk szervezett iskolai látogatás keretében. Láttuk például Veljko Bulajić filmjét, a Kozarát, Gustav Gavrina Jasenovacát, Branko Bauer Nikoletina Bursaćát, vagy a kötelező olvasmányok sorába tartozó, Stevan Sremac szatirikus regénye alapján készült Papháborút, azaz a Pop Ćira i pop Spira filmet Soja Jovanović emlékezetes rendezésében. Ő rendezte a Branko Ćopić regénye nyomán készült A sasok korán fölrepülnek című filmet is. Emlékszem az első gyermekfilmünk egyikére, a Kekecre, azaz a Buksira is. Régi szép idők, mondhatnánk, de a statisztikai adatok épp ezekre az időszakokra datálják a mozi fokozatos, majd mind erőteljesebb elhalását.
Maradjunk továbbra is a puszta tényeknél: a nyolcvanas évek közepére a látogatottság hiányában a felére csökkent a mozik száma, 2010-ben már az egész köztársaság területén mindössze hetvenhat mozi működött, Vajdaságban pedig még tíz sem. Az Újvidék–Zombor vonalon csak kettő (Verbászon és Apatinban), az Újvidék–Szabadka vonalon padig egy sem, kivéve e két nagyobb várost. A Tisza mentén sincs már állandóan működő mozi.
Pedig micsoda kultusza volt valamikor. Jut eszembe, még szilveszter sem múlhatott el egy-egy jó film nélkül. Mi, gyerekek már délután moziztunk, a szüleink pedig csak hajnaltájt értek haza a vetítésekről. Mert az óév utolsó napján – ott volt a legelőkelőbb szilveszterezés – három filmet is végignéztek.
Nekünk, gyerekeknek, a négyórai előadásra szólt a jegyünk, s olyan filmeket láthattunk, mint például a Stan és Pan a korallszigeten című némafilmet, a Ben Hurt Ramon Novarróval a címszerepben, de láttuk a Tarzan-filmeket több változatban, vagy akár a 80 nap a Föld körült is. A filmvetítés előtt a jegyszedő Vitus nénitől kötelezően stollwerkot, azaz nagy, kocka alakú dióscukrot vásároltunk, s azt szopogattuk a vetítés közben.
Persze, az iskolai mozielőadásokon kívül ott voltunk minden olyan előadáson, amelyre bennünket is beengedtek. Mert a „merészebb jeleneteket” bemutató filmek szigorúan tilosak voltak számunkra. Tanáraink ügyeltek arra, hogy például az Extázis című amerikai Oscar-díjas filmet, amelyben – mint hallottuk – valami Lamarr nevű színésznő még le is vetkőzik, még véletlenül se nézhesse kiskorú gyermek. Viszont ez a film egy évben ott szerepelt a szilveszteri repertoáron is. S – mert ide akarok végre kitérni – a hatvanas években szülővárosomban, Verbászon, de nyilván számos kisvárosban is, a szilveszteri mulatságokat többnyire a mozikban szervezték meg. Már két-három hónappal korában meg kellett váltani a három filmbemutatóra szóló jegyet, a „mindössze” 270 ülőhelyre.
S mit néztek a felnőttek, este kilenctől hajnalig? Egy-két, a családi hagyatékban fennmaradt szórólap alapján tudom, változatos programot kínáltak ebben az egykoron Nemzetinek, a mi időnkben pedig már Sloboda mozinak keresztelt intézményben. Leginkább a színésznők és színészek nevével reklámozták a bemutatásra kerülő filmet, mint például: Marlene Dietrich (Két angyal) vagy Jean Gabin (Bűn és bűnhődés), Elizabeth Taylor (Macska a forró háztetőn), majd – egy tízperces szendvics- és üdítőszünet után – jött az elmaradhatatlan Belmondo Az aranycsempész című filmjével, de Karády Katalin- vagy Jávor Pál-film is szerepelt műsoron, a Halálos tavasz, a Valamit visz a víz… (merthogy Sápi István volt az igazgató), s végül hajnaltájt egy-egy western, mint például Guy Hamilton angol rendező Goldfinger filmje vagy a David Crockett. Az első és a második film között, mint említettük, szendvicsezés folyt, a második és a harmadik között pedig pezsgőzés közben várták be az újévet, s következett az elmaradhatatlan tombola, amelynek szerény nyereményeit a helybeli gyárak: selyemgyár, cukorgyár, olajgyár, húsfeldolgozó… biztosították, a főnyeremény pedig egy kétszemélyes, három hónapos, páholyos bérletjegy volt az első negyedév filmbemutatóira.
Immár hatvan év távlatából szép emléknek tűnik az egykori szilveszterezés.
