Harmadik emelet, a liftnél balra, invitál a kedves hang a kaputelefon hangszóróján keresztül. A kapun belépve nem tudok szabadulni a gondolattól, vajon az Aranyélet Jankája, a Bogaras szülők Enikője, a Korhatáros szerelem Vikije, esetleg valamelyik közkedvelt film vagy színházi előadás szereplője vár-e majd bennünket az ajtóban. Aztán csakhamar rájövök, természetesen egyik sem. Még csak nem is a színésznő. Hanem a végtelenül kedves, bájos ember, Ónodi Eszter. Szeretettel invitál bennünket az otthonába, magánéletének legféltettebb zugába, ahol – mint később megtudom – újságíró még nem járt, és nagy valószínűséggel nem is fog.
(Fotó: Gergely Árpád)
Párja, Keszég László rendező már a konyhában széles mosollyal üdvözöl bennünket, földijeit. Ő ugyanis vajdasági. Nem vajdasági származású, ahogy errefelé mondjuk, hanem egyszerűen vajdasági. És mi tagadás, ebben igen sok minden benne van.
Nem véletlen, hogy ma is szívesen járnak Szabadkára, László szüleihez. Kiváltképp az ünnepi időszakban. Ez egyfajta tradíciónak számít a családjukban. Igaz, egyetlen pillanatig sem tagadják, általában kevés idejük marad arra, hogy igazán ráhangolódjanak az ünnepekre, hiszen a december általában igen sok feladatot hoz mindkettejük számára. Ám – mint mondják – amúgy sem szeretik a nagy felhajtást. Persze eszükbe sem jut panaszkodni, hiszen imádják a munkájukat. Akkor érzik igazán jól magukat, amikor sokféle elfoglaltságuk van. Mindketten büszkék arra, hogy azzal foglalkozhatnak, amit a legjobban szeretnek.
Amíg Eszter kávét főz, László pattogatott kukoricával kínál bennünket, vagyis – ahogyan mondja – kokicával. A budapesti mindennapokban sajátosnak tűnő, ám nekünk, vajdaságiaknak teljesen természetes kifejezés sejtelmes összekacsintásként hat. Gyermekkori emléket idéz. László a szabadkai, Eszter a budapesti gyermekéveiről mesél, majd a kettő összefut, ugyanúgy, ahogyan kettejük sorsa futott össze közel két évtizeddel ezelőtt. Azóta alkotnak egy párt, tudatosan óvva magánéletüket a nyilvánosságtól, hiszen úgy vélik, az kizárólag rájuk tartozik. Ezért is tartják fontosnak hangsúlyozni, a mostani az első alkalom, amikor újságírót meg főleg fotóst engedtek az otthonukba, majd egy kaján félmosollyal az arcukon hozzáteszik, valószínűleg egyben az utolsó is.
Amikor a 2018-as év kerül szóba, László azonnal a nyári időszak meghatározó pillanatait idézi fel, hiszen – ahogyan fogalmaz – nekik a nyár jelenti az igazi megnyugvást. Ez az, amire minden évben igyekeznek odafigyelni. Igaz, előfordul, hogy Eszter nyáron is forgat, számára viszont színházi rendezőként a nyári hónapok már-már az iskoláskori nyári szünidők nyugalmával kecsegtetnek, amelyeket egyébként ma is szívesen elevenít fel, hiszen sok emlék köti Szabadkához, ahonnan a kilencvenes években költözött Budapestre.
– Szakmai szempontból a 2018-as év az egyik legfurcsább évem volt, ugyanis két és fél év után távoznom kellett a Szegedi Nemzeti Színház főrendezői posztjáról. Az viszont számomra is igen meglepő, hogy mindez már most, alig néhány hónappal a történtek után, mennyire távolinak tűnik. Olyan, mintha nyolc-tíz évvel ezelőtt történt volna. Nyomtalanul elmúlt. Hála istennek! Ez persze annak is köszönhető, hogy gyorsan sikerült visszarázódnom abba a léthelyzetbe, amelyet a két-három társulathoz való szoros kötődés határoz meg, és ez nagyon élvezetes számomra – mondja teljes őszinteséggel, azt azonban elismeri, ennek ellenére napjainkban nem könnyű színházat csinálni.
– Olyan korban élünk, amikor egyre inkább befelé fordulunk, a színház világa kezd egyre konzervatívabb lenni, ezért nehéz megtalálni azt az irányt, amely lehetővé teszi, hogy az embernek ne kelljen azokhoz a trendekhez igazodnia, amelyek a közönség ízlésének kiszolgálására irányulnak. Úgy vélem, nem szabad engedni az egyre erősebben nyomuló kommersznek, hanem az embernek igenis makacsul és következetesen tartania kell magát ahhoz, hogy művészi igényű produktumot hozzon létre – fejti ki László, akivel mindebben Eszter is egyetért, amit magabiztos bólogatással jelez. A Katona József Színház, amelynek társulati tagja, hasonló elvek alapján működik. Ezért olyan fontos számára, hogy két évtizede kitart mellette. Mögötte is igen izgalmas év áll, amely komoly szakmai kihívást jelentő feladatokat is tartogatott számára.
– Azt hiszem, minden tekintetben sikeres évet zártam. De ez szerencsére nemcsak az utóbbi egy, hanem az utóbbi három évre is igaz. Ennek ellenére folyamatosan ott motoszkál bennem, hogy egy ilyen év után vajon milyen lesz a következő. Nagyon fontos számomra, hogy a Katona József Színház társulatának a tagja lehetek, hiszen ez egyfajta biztonságot jelent. Ha viszont a filmes pályafutásomat figyelem, akkor folyamatos kétségek gyötörnek, hiszen nem tudhatom, az életemnek ez a része hogyan alakul majd a jövőben. A sikerek után soha nem azt érzem, hogy kényelmesen hátradőlhetek, hanem mindig kétségek között őrlődök, mondván: „Jó, ez megvolt, de hogyan tovább?” – emeli ki, majd amikor a televíziós szerepeiről kérdezem, hiszen a vajdasági közönség jó része mégiscsak elsősorban azokból ismeri, elsőként az Aranyéletet emeli ki. Nyilvánvalóan nem véletlenül.
– Az Aranyélet nagyon fontos volt számomra, hiszen szakmailag is nagy kihívást jelentett, ugyanakkor jelentős sikereket is hozott. Ritkán adatik meg egy színésznő életében, hogy valami ennyire egyértelmű szakmai sikert és közönségsikert is hozzon neki egyszerre. A színházban talán a Nóra című előadás volt hasonló. És nagyon érdekes, hogy a kettő időben is nagyjából egyszerre született meg. A Bogaras szülők bizonyos szempontból kötődik az Aranyélethez, mégpedig olyan módon, hogy amikor az Aranyéletet befejeztük, azt éreztem, olyan fontos állomása volt az életemnek, amely után egészen biztosan szünetet kell tartanom, vagy legalábbis valami egészen más irányban kell keresgélnem. Ekkor jött kapóra a Bogaras szülők felkérése, amely egy egészen más figurát, egészen más műfajt, egészen más közönségréteget jelentett, ráadásul mivel úgy láttam, hogy mind a rendezői oldalon, mind a színésztársak oldalán olyan csapat jött össze, akikkel érdemes együtt dolgozni, igent mondtam. A Korhatáros szerelem abban különbözik ezektől, hogy ott egy igen kis szerepem volt. Amikor elvállaltam, akkor már tudtam, hogy az Aranyéletnek nem lesz folytatása, és ezért úgy éreztem, hogy muszáj nyitnom valami más irányba is. Úgy vélem, hogy ha megtehetem, hogy válogassak – mert erre azért nem mindig van lehetősége egy színésznőnek –, akkor arra is oda kell figyelnem, hogy ne játsszak túlzottan hasonló szerepeket, mert az előbb-utóbb unalmassá válik, elsősorban önmagamnak. A sokszínűségben viszont jól érzem magam – magyarázza Eszter, aki nem tagadja, a színházban, mivel egyébként évadonként csupán egy új bemutatót tud vállalni, továbbra is a Nóra a legmeghatározóbb előadása, amit szeretettel ajánl a vajdasági színházkedvelők figyelmébe is, hiszen pályafutása egyik legmeghatározóbb produkciójának tartja.
László életébe a 2018-as év visszahozta azt a kettősséget, amely korábban évtizedeken át jellemezte a pályafutását, hiszen a nagy színházak mellett alternatív színházakban is rendezhetett. Büszkén szögezi le, boldoggá teszi az, hogy ez a két, egymással párhuzamos vonal újra együtt élhet a mindennapjaiban.
– A Jurányi Házban megcsináltam az Árpád-házat, Kőszegen színpadra állítottam Vinnai Andrástól a Vojágert, amit eredetileg a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház számára írt, most pedig egy teljesen átírt változatát vittük színre. Debrecenben megrendeztem az Augusztus Oklahomában című előadást, Miskolcon egy Lear-átiratot, amely több szempontból is igen izgalmasra sikeredett, ugyanis alkotótársaimmal azt a mindenki által ismert tételt ragadtuk meg, miszerint a halálunk pillanatát megelőzően az egész életünk lepereg előttünk, és azt vettük alapul, hogy mi lehet az, ami egy ilyen hatalmas, ám mindenről lemondani kényszerülő embernek a fejében lepörög – fejti ki csillogó szemmel László, majd amikor arról kérdezem őket, nézőként milyen gyakran van alkalmuk színházba járni, vagy akár csak egymás előadásait megtekinteni, töredelmesen bevallják, mindez jóval ritkábban fordul elő, mint szeretnék.
– Nézőként sajnos csak ritkán van alkalmam színházba járni, például Laci legutóbbi miskolci rendezését sem láttam még, pedig nagyon szeretném. Mindez a saját színházamra is igaz, hiszen – bár lehet, hogy nem túl szép bevallani – a repertoár nagyjából egyharmadát még nem tudtam megnézni – fogalmaz Eszter, és ilyen szempontból Lászlónál sem sokkal jobb a helyzet.
– Nagyon érdekes, hogy az utóbbi három-négy évben valóban megsokszorozódtak a feladatok. Különösen azóta, hogy a rendezés meg a tanítás mellett a Magyar Színházi Társaság is bejött a képbe, amely szintén igen összetett feladatot jelent (László a társaság elnöki tisztségét tölti be – a szerző megjegyzése). Ennek folytán magam is jóval kevesebb előadást tudtam megnézni az elmúlt időszakban, mint amennyit szerettem volna – emeli ki László, majd sóvárgó tekintettel állapítják meg, hogy mostanában még a nagy szenvedélyüknek, a wellnessnek is csak ritkán tudnak hódolni.
– Ha van időnk, nagyon szeretünk elmenni néhány napra wellnessezni, az ugyanis kiválóan el tudja lazítani az embert. Korábban gyakran előfordult, hogy ha Laci éppen vidéken dolgozott, én pedig két-három estén át nem játszottam, akkor leugrottunk hozzá a gyerekkel, és miután befejezte a munkát, elmentünk egy kicsit kikapcsolódni. Azóta azonban, mióta a gyerek iskolába jár, ezt már nem nagyon tudjuk megtenni, ráadásul nekem is jóval kevesebb szabad estém van, mint korábban – hangsúlyozza Eszter, hozzáfűzve, a mindennapok során mostanában elsősorban a sport, ezen belül a futás, valamint a főzés és a semmittevés az, amiből töltekezni tud.
László mindenekelőtt azokból az emberekből, akikkel – ahogyan fogalmaz – a mindennapjait éli, beleértve természetesen a családot is, hiszen véleménye szerint elképesztően nagy jelentősége van annak, ha az ember stabil családi háttérrel rendelkezik.
– Nagyon sokat olvasok, amit folyamatosan kombinálok a hangoskönyvek hallgatásával, ugyanis amikor hosszabb utakra megyek, csodálatos élményt jelent számomra végighallgatni egy-egy olyan regényt, amelyet egyébként nem biztos, hogy elolvasnék. A nagy kedvenceket elolvassa az ember, azokat viszont, amelyek csak szimpatikusak neki, nem feltétlenül – magyarázza László, majd amikor a 2019-es terveikről kérdezem őket, ismét Eszter veszi át a szót, igaz, egyelőre kevés a biztos pont a következő esztendőt illetően.
– Januárban kezdjük el a Platonov próbáit a Katonában, Székely Kriszta rendezésében, aki a Nórát is színpadra állította. Egyelőre ennyit tudok a színházi munkáimról. A filmesekről viszont semmit nem tudok. Nem tudom, mi vár rám, vagy vár-e rám egyáltalán valami. Az ugyanakkor már most biztos, hogy az A38-as hajón februárban lesz két fellépésem, az egyik egy Sziámi-koncerten, a másik egy David Bowie-emlékkoncerten; a Budapest Parkban pedig augusztusban a Woodstock-évforduló alkalmából lesz egy olyan nagyszabású koncert, ahol sok más színész és zenész társaságában azokat az amerikai dalokat fogjuk előadni, amelyek abban az időszakban születtek – sorolja, hozzátéve, ritkán fordul elő az életében, hogy fél évre előre tudja, mi vár majd rá. László szakmai élete ilyen szempontból kiszámíthatóbbnak tűnik, így jóval bátrabban tervez, mint Eszter.
– Az év első felében még több produkció elkészítése vár rám különböző színházakban, köztük például a Fizikusok és a Cyrano de Bergerac, aztán remélem, hogy a nyaram már teljesen szabad lesz, ugyanis semmi mást nem szeretnék csinálni, mint a Balatonon meg az Adrián bámulni az égboltot meg a hullámokat – mondja nevetve, majd büszkén fűzi hozzá, vajdasági srácként huszonkét éves korában volt először a Balatonon, addig csak az Adria létezett számára, míg Eszter esetében ez pontosan fordítva volt.
Mindez kiválóan jelzi azt a kettősséget, amely a múltjukat jellemzi, az pedig, hogy ma már minden évben igyekeznek mindkét helyre ellátogatni, azt a harmóniát, amely a jelenüket határozza meg. A kettő ugyanis kiválóan kiegészíti egymást, pontosan úgy, ahogyan ők. Az Adrián egyébként saját bevallásuk szerint a vadregényesebb helyeket kedvelik, azokat, amelyek talán kevésbé népszerűek a turisták körében, hiszen ugyanúgy, ahogyan a karácsonyi ünnepekkel kapcsolatban, a nyaralással kapcsolatban sem szeretik a nagy felhajtást, a külsőségeket, inkább a feltöltődésre, a befelé fordulásra, a spirituális élmények megélésére törekednek.
Miközben a meghatározó nyaralási élményeinket elevenítjük fel, és egyre inkább hatalmába kerít bennünket a nosztalgiázás, olyannyira elszalad az idő, hogy már nemcsak a kávéscsésze, hanem a kokicástál is kiürül, és mivel lassan – ahogyan Eszter fogalmaz – a gyerek, vagyis a fiuk, Zsigmond Mihály is hazaér az iskolából, aki bizonyára farkaséhes lesz, addig, amíg Lászlóval a családi relikviákat nézzük körbe, Eszter hozzá is fog az ebédkészítéshez. Szeret főzni, így sosem esik nehezére, ráadásul kiváló kikapcsolódási lehetőséget is jelent számára, amire szüksége is van, nemcsak a munka miatt, hanem azért is, mert – mint megsúgják – bármennyire is nem látszik rajtuk, éppen egy lakásfelújítás kellős közepén vannak, és abban bíznak, a következő karácsonyt már az új lakásban várhatják.
A búcsúzáskor már finom illat lengi be a konyhát. Az otthon illata, állapítom meg, amely a különféle alapanyagok mellett abból a harmóniából is táplálkozik, amely a lakásukat jellemzi, és amely olyannyira inspirálóan hat rám, hogy az ajtóban állva még egy igen izgalmasnak tűnő produkció létrehozásának ötletét is felvetem nekik. Ki tudja, lehet, hogy egyszer talán majd az is megvalósul.
