Corax

A karikatúra olyan ítélet, amely ellen nincs fellebbezés

Léphaft Pál

2019. január 1., 10:25 >> 2019. január 1., 13:15

Kommentek száma 0  A cikkhez tartozik képgaléria  Megjelent nyomtatásban

Minden elmélet addig tökéletes, amíg a gyakorlat meg nem cáfolja. Ilyen a sajtószabadság is. Ezt az egyszerű és mégis kényes témát jártuk körbe Predrag Koraksić Corax neves karikaturistával, akit belgrádi otthonában látogattunk meg. Coraxszal régi kollégák vagyunk, így a kedves olvasó ne vegye tapintatlanságnak, hogy a mesterrel tegeződve beszélgettünk.

– Ki vagy te?

(Fotó: Ótos András)

– Nem tudom – nevetgél. – Azt hiszem, karikaturista. Nincs más magyarázat az életemre. Amikor tizenhét éves koromban megjelent az első rajzom az akkori Ježben, tudtam, hogy ez lesz a hivatásom. Ha még pontosabban szeretném meghatározni magamat, akkor azt mondanám, hogy zimonyi karikaturista vagyok. Egy Čačak melletti kis faluban születtem. Nyolcéves koromban voltam kénytelen anyámmal Zimonyba költözni, mert a csetnikek megölték az apámat és köröztek bennünket. Persze itt sem volt nyugovásunk. Végül Batajnicán egy Pavelić nevű orvosnál, anyám lánykori neve mögé rejtőzve húztuk meg magunkat a háború alatt. Zimonyban nőttem fel. Olyan neves karikaturisták voltak az osztálytársaim, mint Nikola Rudić és Dragan Rumenčić. Oda járt Zoran Jovanović is. Innen származik a Zimonyi karikatúra-iskola megnevezés.

– Van-e társadalmi nyomás nélkül jó karikatúra?

– Persze, hogy nincs. Vegyük példának az én karrieremet. Jugoszlávia széthullása olyan elemi erővel hatott rám, hogy berobbantam a szakmába és a köztudatba. Nem nézhettem tétlenül az eseményeket. A pályám akkor kezdett felfelé ívelni. Ekkor olyan lapok is indultak, amelyek bátran közölték az élő politikusokról készült karikatúrákat is. Sokaknak ez ma talán elképzelhetetlen, hogy külön kihangsúlyozom az élő szót. Az egypártrendszerben, Tito idejében, nem lehetett politikusok portréival játszadozni. Volt néhány kísérletem, de jöttek a körmösök. A fordulat után, a nyugdíjaztatás határán kezdtem teljes erővel dolgozni.

– A jólét bizonyára nem a szarkazmus melegágya.

– Erre a Peščanik (Homokóra) című műsor számomra nagyon kedves szlogenjével válaszolnék: Ha önöknek így jó, akkor kár a szóért! A politikai paprikajancsik ténykedése jó táptalajt jelent a karikatúrának. Nem hiszem, hogy van még egy ennyire jó ország, mint Szerbia. Ez a karikaturisták paradicsoma lehetne, mint korábban Horvátország, bár ott horvát kollégáink rosszul vizsgáztak, mert Tuđman elnök malmára hajtották a vizet. Igaz, itt sem volt különb a helyzet. Idővel sokan kifordították köpönyegüket, de az, ami a lapokban megjelent, az kitörölhetetlen és nem merül feledésbe.

A jólétet említetted. Mondok egy példát. Svájci kollégám, Patrick Chappatte, világhírű karikaturista a jólétben is tud, igaz nem helvét témákra, hanem világpolitikai eseményekre kitűnő karikatúrákat készíteni. Ő egyike azon rajzolóknak, akik megértették, hogy mi történik a Balkánon, és ezt rajzba is öntötte. A vele közös, belgrádi kiállításunk Svájcba is eljutott, így módomban állt látni, hogy amíg a helybeli karikaturisták javarészt a kanton vezetőjének orrméretével voltak elfoglalva, addig Patrick Chappatte ironikusan a világ eseményeivel foglalkozik.

– Hol a helye a karikatúrának ma?

– A karikatúra vélemény, kommentár. Olyan egyszerű, expresszív, általában bíráló rajz, amelyik az írástudatlanok számára is olvasható. Egy jó karikatúra után nincs szükség magyarázkodásra. Közhely, de amit az újságíró egy hosszú cikk útján magyaráz el, azt a karikaturista néhány vonallal teszi elénk. Minden komoly, magára valamit is adó lapnak van karikaturistája.

– Milyen hagyományokra tekint vissza a mai szerb karikatúra? Milyen vonulatnak a folytatója vagy te?

Corax: Szerbiában az emberek horoszkópok helyett az én karikatúráimat nézegetik, azokból tisztán kiolvasható a jövő! (Fotó: Ótos András)

– Nem lapoznék túlságosan vissza, csak néhány szerzőt említenék. Nagyra becsülöm, amit Pjer Križanić, a jugoszláv karikatúra doyenje alkotott. Őt rövidnadrágos koromban ismertem meg. Számomra jó iskola volt, amikor egy leendő film számára (Zdravko Velimirović: Između dva kralja) százával retusáltam az akkor már néhai Pjer legjobb alkotásait, amelyek két szerb király uralkodása alatt készültek. Sokat tanultam azokból a rajzokból. Érdekes megfigyelni, hogy Pjer hogyan és hányféleképpen tudta a karikatúrán szereplők kezét megrajzolni. A nagy öregek közül meg kell még említeni Kušanićot és Džumhurt is.

– Mi kell a jó karikatúrához, társadalom- és rajzismeret?

– Csak magamról beszélhetek. Én vékony ecsettel dolgozom. Ebben a módszerben az a nehéz, hogy az ecset hegyének nincs támasza, mintha a levegőben rajzolna az ember. Ezt a rajztechnikát egyik tanáromtól, Ivan Lučevtól tanultam, aki különben anatómiát tanított az akadémián és a Jež nevű szatirikus lap rajziskolájában is. Ennyit tudnék mondani a rajztudásról, az anatómiáról és az általam alkalmazott technikáról. Valójában minden fejben történik, az irányítja az ember kezét, az ecsetet.

– Lehet-e ma nevetni Szerbiában?

– Nehéz.

– Nevettetnek-e a karikatúrák?

– Egyes rajzok igen, míg mások inkább elgondolkoztatnak. A hányinger kerülgeti az embert, ha a szerb képviselőház üléseit nézi. Tényleg erős gyomorra van szükség.

– Perelhető-e a karikaturista az igazság kimondásáért?

– Valamelyik nap megrajzoltam Vučićot, Đurićot és a sokat emlegetett Radoičićot, akikre a meggyilkolt Ivanović szelleme mutogat. Nyíltan megvádoltam őket. Mit bírnak? Perelni úgysem tudnak. A karikatúra olyan ítélet, amely ellen nincs fellebbezés. Néha az allúzió is elegendő, hogy a szemlélő azt lássa, amit látni szeretne. Erre legjobb példa az a Hitlert ábrázoló karikatúra, amelyről Vučić hű emberei azt állították, hogy a főnökük van rajta.

– Sajtószabadság? Meddig mehet el a karikaturista?

– Én szabadon rajzolhatok. Az anyalapom nem állít korlátokat, kizárólag én szabok határokat magamnak. Például nem akarok soviniszta lenni és vulgáris karikatúrákat sem rajzolok. Az a lap, amelyik valami oknál fogva nem közli a munkámat, az tovább nem számíthat rám, azzal azonnal felmondom az együttműködést.

– A sajtószabadság egy divatos szlogen, te mit szólsz hozzá?

(Fotó: Ótos András)

– A neves Pjer Križanić idejében a szerb alkotmányban annyi állt a sajtóról, hogy: A sajtó szabad. Semmi más. Ma viszont – elneveti magát –, a sajtó szabad, ahogy a főnök mondja! Úgy gondolom, hogy én kiharcoltam a saját szabadságomat. Mindig találok majd olyan lapot, amelyik leközli a nézeteimet, illetve olyan gödröt, amelyikbe belekiabálhatom, hogy A császár meztelen! Elég sok újságot hagytam ott, mert nem közölték a karikatúráimat. Elmesélek egy érdekes esetet. A Vreme című hetilapot Milošević idejében, a belgrádi nyomdák bojkottja miatt, az újvidéki Forumban nyomtaták. Így történhetett meg, hogy a tartományi ügyész (később kiderült, hogy Dobrica Ćosić, akkori államelnök utasítása nyomán) indított eljárást ellenem, mert obszcénnek ítélte meg azt a rajzot, amelyen a politikusok egymás fenekébe dugják a fejüket. A harmadik tárgyalás után rájöttek, hogy nevetségessé váltak, ezért visszavonták a feljelentést.

– Milutinović, korábbi államelnök egykor kávéra invitált, van-e erre példa manapság?

– Milutinović, akit általában fikuszként ábrázoltam, gyűjtötte a róla készült karikatúrákat. Tadić is megvásárolt vagy húsz rajzot tőlem, persze az enyhébbek közül. Ma senki sem hív. Őszinte leszek, nem lenne kedvem Vučićtyal kávézni. A karikatúra bíráló hangjára mindig szükség van, de nem szabad elfelejteni, hogy nem csak a politikával nézünk farkasszemet, hanem egy egész gépezettel, a kormányhű sajtóval, tévével és mindazokkal, akik túl szeretnék licitálni a vezért. Nincs egészséges társadalom karikatúra nélkül.

A karikatúra nagyon közvetlenül, a másodperc tört része alatt hat. Csak azok nem szeretik, akik primitívek és sértésnek veszik. Az intelligens ember másként viszonyul hozzá.

– Milyen évet zár Predrag Koraksić Corax?

– Hihetetlen iramban dolgoztam és rengeteg karikatúrát készítettem. Témák szempontjából Szerbia egy karikaturistának valódi eldorádó. Elnökünk azt ígérte, hogy nemsokára itt az aranykor. Én a karikatúrát egyfajta fölényként élem meg, mert véleményemet másnak, az olvasóknak is elmondhatom. Az a lényeges, hogy az ember valamilyen fölényt érezzen, amikor a karikatúrát szemléli, fölényt azok fölött, akiket a rajz ábrázol. A karikatúra lehetővé teszi, hogy kíméletlenül kinevessük azokat, akik a bírálat tárgyát képezik.

– Közhely, mégis, mit vár a 2019-es esztendőtől?

– Nem fogom megváltoztatni az életfilozófiámat. Nem adom fel. Karrierem akkor kezdett felfelé ívelni, amikor meghalt Tito, megdöntöttem Miloševićet, Koštunicát, Tadić bukását is elősegítettem, ezért remélem, hogy Vučićot is elkísérem.

– Boldog vagy?

– Igen, és ez valamilyen elégtételt jelent azok miatt a dolgok miatt, amelyeket életemben a karikatúra miatt elhanyagoltam, elszalasztottam. Ilyen az olvasás is. Mégis megemlítem, hogy egyik első, meghatározó olvasmányom Móricz Zsigmond Légy jó mindhalálig című regénye volt, természetesen szerb fordításban. Sokszor visszagondolok rá, mert a könyv címe és lényege lett életem jelszava: Légy jó mindhalálig. Szeretnék jó lenni mindhalálig!


Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége

Magyar Szó© 2003 - 2019     Impresszum | Adatvédelem | Előfizetés | Kapcsolat | Marketing | Közbeszerzés (Javna nabavka) | Dokumenti i pravilnici

Támogato: Bethlen Gábor alap
ISO9001 sertified
ISO14001 sertified
IQ NET sertified

Development & Hosting by: CNT | Design by: Plakatila