2024. március 29., péntek

Az új népbetegség, ami napi 15 szál cigi elszívásánál is veszélyesebb: a magány

A krónikus magány veszélyesebb egészségkárosító tényező lehet, mint napi 15 szál cigaretta elszívása, az elhízás vagy a mozgáshiány. Ráadásul egyre többeket érint.

Ez év elején miniszteri posztot hoztak létre Nagy-Britanniában a modern kor legújabb „népbetegsége”, a mind több embert sújtó magányosság kezelésére. A lépést önmagában is indokolja, hogy a Brit Vöröskereszt felmérése szerint a szigetország 66 milliós népességéből mintegy 9 millióan szenvednek tőle. A magány felsorakozott a cukorbaj és a magas vérnyomás mögé az emberek millióinak életét folyamatosan megkeserítő problémák sorában.

Ha állandóan jelen van valakinek az életében, akkor biztos, hogy erősen rombolja a fizikai állapotát, és az életét is megrövidítheti, mert veszélyes szívbetegségeket, depressziót, demenciát okozhat. Az amerikai Utah Egyetem kutatói szerint krónikus formájában a cigarettázásnál is jobban károsíthatja az egészséget. Nehezen mérhető, ezért nincs sok módja a megelőzésének, diagnózisának és a kezelésének sem. A brit orvosok most a minap megüresedett sport- és magányügyi poszt új betöltőjétől várnak támogatást a krónikus magányra panaszkodó páciensek felkarolásához, segítéséhez.

Egy idős brit emberek körében tavaly végzett kormányzati felmérés azt tudakolta, mennyi idő telt el azóta, hogy az illetők utoljára találkoztak barátaikkal vagy rokonaikkal. 200 ezer felnőtt azt a választ adta, hogy egy hónapnál is több. Bár a társadalmi elszigetelődés és a magány kifejezést a mindennapi beszélgetésekben gyakran csereszabatosan használják, a két fogalom különbözik egymástól.

„A magányosság egyértelműen stresszt okoz. Ha ráadásul úgy is érezzük, hogy ezt nem vagyunk képesek kontrollálni, akkor már a krónikus stressztől szenvedünk, ami leginkább az állandó túlterheltség állapotához hasonlítható” – magyarázza Manfred Spitzer agykutató, az ulmi pszichiátriai egyetemi klinika igazgatója Magány – az ismeretlen betegség című könyvében. Ez az állapot fájdalmat okoz.

A modern agykutatás kimutatta, hogy különleges reakciót vált ki az agyban, mégpedig ott, ahol a fájdalomközpont található.

A legújabb vizsgálatok szerint a magány fájdalmat közvetítő érzése jelzés, amely a még rosszabbtól kívánja megóvni az embert. John Cacioppo amerikai pszichológus szerint attól, hogy az illető bezárkózzon, és végleg egyedül maradjon.

Csakhogy a társadalmi változások éppenséggel felerősítik az elkülönülést. Ez a helyzet, amikor például egy munkanélküli hosszabb utakat tesz meg csak azért, hogy munkát találjon, és e célból kénytelen ismeretlen városba költözni, majd utána naponta pendlizni a munkahelyére.

Az idősek pedig leginkább attól félnek, hogy egyedül maradnak. Ausztriában a Silver Living csoport felmérése szerint a 60–69 évesek fele retteg attól, hogy élete vége felé kevés ismerőse és barátja marad. 2014 óta egyharmaddal kellett növelni az önkéntes segítők számát, mert egyre több idős osztráknak volt szüksége állandó társalkodópartnerre. Japánban nevesítették is azt a drámai jelenséget, hogy egyre több idős ember maradt teljesen egyedül a halálára. Ez a kodokusi, a magányos halál, amit csak hosszú idő után fedeznek fel mások. Az Egyesült Államokban a Cigna egészségbiztosító idei jelentésében már járványszintűnek titulálja a magányt. Németországban a lakosság mintegy 40 százaléka él egyedül, és minden harmadik magányos 64 évnél idősebb. Az egy fedél alatt élő klasszikus nagycsalád már „kifutó modell”, a nagyvárosok kisebb lakásaiban a szingliháztartások dominálnak.

A lakáshelyzet persze önmagában még senkit sem tesz magányossá, mint ahogy kizárólag az okostelefonok sem, noha a fiatalok naponta több órán át nyomogatják az érintőképernyőket. A londoni statisztikai hivatal mindenesetre úgy találta, hogy a 16–24 éves britek a nyugdíjasoknál is elszigeteltebbnek érzik magukat. Sok egyetemista zárkózik be például napokra a szobájába, mert elutasítva érzi magát – innen már csak idő kérdése, hogy a magányból mikor lesz depresszió, ami pedig már fölöttébb veszélyes lehet.

Nem szabad azonban összekeverni a magányt az egyedülléttel. A magányos személy nem csupán egyedül van, hanem kifejezetten nyomasztónak érzi a többi ember hiányát. És sok esetben azok is magányosnak érzik magukat, akik nincsenek egyedül. Még egy nagyobb családban is jelen lehet a magány– ezt a jelenséget a kutatók társas magánynak nevezik.

Azoknak, akik komoly segítségre szorulnak, Cacioppo klasszikusnak mondható tanácsokkal szolgál: próbáljanak aktívabbak lenni, kifejezetten törekedjenek új emberek megismerésére. Mások azt javasolják, hogy a magányos személy végezzen társadalmi munkát, vagy csatlakozzon egy időseket felkaroló klubhoz. A brit Befriending program keretében egy önkéntes keresi fel a magányba temetkezőket, hogy eldiskuráljon velük. Bár ezek javulást hozhatnak, hosszabb távú eredményességük egyelőre ismeretlen.

Több szakértő az egyéni vagy csoportos pszichoterápiában látja az igazi mentőövet, szerintük leginkább ez segíthet abban, hogy a páciensek könnyebben viseljék a magány terheit. Hollandiában sok helyen szerveznek kurzusokat egyedül élő időseknek Hogyan szerezzünk magunknak barátokat? címmel, az amerikai Nyugat-virginiai Egyetemen indított Listen programban pedig kiscsoportos találkozókon igyekeznek feltárni, mit várnak a magányosok egy-egy kapcsolattól.

A volt brit miniszter szerint a helyzet megoldásában a kabinet stratégiája mellett szükség van a helyi hatóságok, az üzleti világ és a jótékonysági szervezetek közreműködésére is.