2024. április 19., péntek

Jégbe fagyott problémák éve

Az év egyik legfontosabb belpolitikai eseménye, hogy idén nem tartottak előrehozott köztársasági parlamenti választásokat. Jogosan merül fel az olvasóban a kérdés, hogy vajon miért tartottak volna. A törvényhozó és a végrehajtó hatalom közötti egység az előző években, illetve évtizedekben megalapozott gyakorlattal, valamint a folytonosság elvével összhangban továbbra is szoros. A köztársasági kormány, azaz a végrehajtó hatalom rendszeresen él törvényjavaslat-előterjesztési jogával, a Szerbiai Képviselőház pedig rendre, komolyabb vita nélkül elfogadja ezeket a javaslatokat. Sőt, a parlament annyira fontosnak tartja a kormány javaslatait, hogy ezeket többnyire sürgősségi eljárásban tűzi napirendre. Az ország legmagasabb rangú jogalkotó szerve a beterjesztett javaslatok minőségére is kiemelt figyelmet fordít, ezért a hatalmi párt képviselői olykor több száz módosítási indítványt nyújtanak be ezekre, abból a megfontolásból, hogy jogszabályok esetében bizony egyáltalán nem mindegy, hol van például a vessző, de az sem, hogy mely kifejezést használja abban a beterjesztő, hiszen megfelelőbb szinonimát mindig lehet találni. Ennek a körültekintésnek az egyik „mellékhatása” az, hogy a parlamenti ellenzék módosítási indítványainak a megvitatására az esetek többségében nem jut idő, de ha mélyrehatóbban elemezzük ezt a kérdést, indokoltan merül fel bennünk, hogy miért is lenne ez probléma, hiszen már maga a hatalommal ellentétes oldalon álló erők megnevezése is arra utal, hogy ezek folyamatosan és következetesen – ha a másik oldalt kérdezzük, indokolatlanul – ellenzik a hatalom javaslatait.

A STABILITÁS MEGŐRZÉSÉÉRT

Habár a köztársasági elnök, a szerbiai alkotmányban szavatolt hatásköreinek függvényében, a protokolláris jogosultságok mellett érdemi felhatalmazásokkal csupán néhány területen rendelkezik, az ország államfője idén is aktívan kivette részét a végrehajtó hatalom munkájából, indoklása szerint a stabilitás megőrzésének céljával, ami, értelemszerűen, felülír minden szabályt, vagy jogi aktust. Éppen az államfő nemrégiben tett nyilatkozata enged arra következtetni, hogy amikor 2019-ben belpolitikai évértékelőt írunk, nem biztos, hogy abban az év egyik legfontosabb eseményeként a rendkívüli parlamenti választások meg nem tartását emeljük ki. Aleksandar Vučić úgy kíván eleget tenni a december közepén először utcára vonuló ellenzéki és polgári demonstrálók követeléseinek, hogy megfontolja az előrehozott választások megtartásának a lehetőségét. Bizonyítson az ellenzék a választásokon, közölte az államfő.

FELÜLÍRT ELVEK

Ami az ellenzéket illeti, az év második felében megalakult a sokadik ellenzéki tömörülés, a Szövetség Szerbiáért, amely egyelőre annyit bizonyított, hogy a politikában nem létezik összeférhetetlenség, összeegyeztethetetlenség, vagy ésszerűtlenség. A tömörülésnek egyebek mellett tagja Dragan Đilas – a kapitalista nagytőkés megtestesítője és szimbóluma –, a Borko Stefanović vezette Szerbiai Baloldal – talán felesleges magyarázni, hogy ez a tömörülés milyen értékekért száll síkra, legalábbis pártprogram szinten –, továbbá a Boško Obradović nevével fémjelezett Dveri – a visszafogottan, vagy esetenként kevésbé mértéktartó szélsőséges jobboldali, konzervatív értékeket képviselő, valamint az EU-tagságot legvehemensebben ellenző politikai tömörülések egyike. Ha 2019-ben valóban rendkívüli parlamenti választásokat tartanak, a tömörülés úgy kívánja érvényesíteni az általa képviselt célokat, hogy bojkottálja a választásokat. Legalábbis ennek a lehetőségét helyezték kilátásba a közelmúltban. Ha az ellenzék létének egyetlen értelme valóban az lenne, hogy a hatalom minden egyes javaslatát és tettét megkérdőjelezze, ennél hitelesebben ellenzéki politizálást senki sem folytathatna.

KOSZOVÓI KERINGŐ

Koszovó nemcsak az év, hanem az évtized, vagy talán az elmúlt száz év egyik legfontosabb – egyes felfogások szerint bel-, mások szerint külpolitikai kérdése. Ezen a területen egyik történés követte a másikat, a helyzet érdemi kezelésének tekintetében viszont az égvilágon semmi nem történt. Amikor néhanapján az egyik fél tett egy fél lépést a másik irányába, az már másnap legalább két lépéssel arrébb lépett, hol egyikük, hol másikuk, noha egyikük idén vitathatatlanul táncosabb lábúnak bizonyult. A felek következetesen összemérték erejüket, ki Brüsszelbe és Washingtonba, ki Moszkvába és Pekingbe – van, aki mindenhová – „rohant” panaszáradatot zúdítani a nagyhatalmak vezetőire, majd nem sokkal később azért méltatlankodott, hogy a nemzetközi közösség gátolja a kapcsolatok rendezését, de az is felelevenítésre került, hogy ugyanez a nemzetközi közösség az oka Jugoszlávia széthullásának, a Balkán stabilitása hiányának és úgy általában mindennek. Az ellentét azzal teljesedett ki, hogy az albán fél feláldozta a dac oltárán a generációs kedvencet, a Plazma kekszet, mire a szerb fél Svetlana Ražnatovićot, azaz Cecát küldte Kosovska Mitrovicába, hogy legalább egy késhegynyi cukrot elhintsen az észak-koszovói szerbek keserű mindennapjaiban, Brüsszel pedig – legalábbis az első hetekben – magatehetetlenül szemlélte a történéseket, mintha legalább egy beazonosíthatatlan műfajú filmet nézne a moziban.

KIMÉRT ÜTEMBEN AZ EU FELÉ

Ezzel egyidejűleg, és részben ezzel összefüggésben, Szerbia európai uniós integrációja éppen csak annyit haladt előre, hogy ne lehessen azt mondani, végleg elakadt. A Szerbia és az Európai Unió közötti csatlakozási tárgyalások első két fejezete 2015 decemberében nyílt meg. Egy évvel később, 2016-ban Szerbia négy, 2017-ben hat, idén pedig négy tárgyalási fejezetet nyitott meg. Ha a tárgyalások sikerességét a megnyitott fejezetek számában mérjük, megállapíthatjuk, hogy idén megközelítőleg 33 százalékos visszaesés volt jellemző. Ha a szomszédos Montenegrót vesszük viszonyítási alapul, azt látjuk, hogy az ország 2012 decemberében nyitotta meg az első tárgyalási fejezeteket, azóta pedig a 33 tárgyalási fejezetből 32-t nyitott meg, míg a fennmaradó egyet a tervek szerint 2019 márciusában nyithatja meg. Az Európai Bizottság tisztségviselői mind gyakrabban hívják fel a szerb államvezetés figyelmét arra, hogy a Belgrád és a Pristina közötti kapcsolatok rendezése valóban az integráció egyik kulcsfontosságú alapfeltétele, viszont közel sem az egyetlen. Brüsszel olyan területeken vár el előrehaladást Szerbiától, mint például a joguralom erősítése és a szabad véleménynyilvánítás lehetőségének a megteremtése, vagyis éppen azokon a területeken, amelyekről ennek az írásnak a bevezetőjében már szóltunk.

A VAJDASÁGI MAGYARSÁG ÉRDEKÉBEN

Az ország lakosságának 13 százaléka számára az év egyik legfontosabb eseménye vitathatatlanul a nemzeti tanácsi választások megtartása volt. November 4-én tizennyolc nemzeti közösség – közöttük a magyar – tagjai választhatták meg közvetlenül kisebbségi önkormányzati szervük tagjait, míg négy közvetetten, elektorok által. A 35 tagú Magyar Nemzeti Tanácsban a Magyar Összefogás jelöltlista 30 mandátumot szerzett, a Magyar Mozgalom – Zsoldos Ferenc lista pedig 5 képviselői helyet. A testület elnökének Mgr. Hajnal Jenőt választották meg, aki immár másodszor tölti be a szóban forgó tisztséget. „Felvállalt feladatunk volt az elmúlt négy évben és kötelmünk marad az elkövetkezendőkben is, hogy a vajdasági magyar közösség tagjait meghallgassuk, érdekeit, kéréseit és igényeit közvetlenül megismerjük, valamint segítsük” – ígérte székfoglaló beszédében Hajnal Jenő.

BERUHÁZÁS ÉS KIVÁNDORLÁS

Az év természetesen nem múlhatott el a gyáravatók és útmegnyitók, sem a hangzatos statisztikai mutatók és a nemzetközi pénzügyi, továbbá gazdasági szervezetek értékeléseinek a bemutatása nélkül. Utóbbiak szerint Szerbia gazdasági átalakulása példaértékű, és az ország mind vonzóbb beruházási célország. Ezek a kimutatások azért rendkívül érdekfeszítőek, mert ha nem vitatjuk el hitelességüket és valóságtartalmukat, felmerül a kérdés, hogy vajon miért folytatódott 2018-ban is az országból való tömeges elvándorlás. Már „hiánycikknek” számít az orvos, az ápoló és a sofőr, de a szakszervezetek szerint minden egyéb ágazatban aggasztó méreteket kezd ölteni a munkaerőhiány. A szerző szubjektív véleménye szerint talán ez az év legmeghatározóbb belpolitikai eseménye, és ez az a kérdés, amelyet egy ideig valóban ignorálhat a politikum, ám végül ugyanaz történik, mint minden szőnyeg alá söpört problémával. Előbb, vagy utóbb szembesülni kell a kérdéssel, hogy ha a kivándorlókat elsősorban nem a pénz motiválja, akkor vajon mi. Talán mégis igaza lehet azoknak a társadalomkutatóknak, akik szerint az emberek egyszerűen belefáradtak az opportunizmusba, a korrupcióba, a nepotizmusba, a protekcionizmusba, vagy az ezekből eredő kiszámíthatatlanságba.