A mindennapi idegeskedés kifacsar bennünket, alig várjuk az év végét, pedig a karácsony a költségeivel és az elvárások sorával további stresszt okozhat számunkra. A gyerekeket sem kerüli el mindez, hiszen decemberben nemcsak az ajándékozás és a fenyődíszítés kihívása áll előttük, hanem a közelgő félév vége is. Ilyenkor minden napra jut egy-két ellenőrző, felelés vagy dolgozat, és bizony a legtöbb tanulónak nem mindegy, sikerül-e megfelelően teljesítenie. A fáradtság és a feszültség egyre nő, miközben a gyerekek életét ugyanúgy nehezítik az egyébként is jelen lévő problémák, mint amilyen a szülők válása, haláleset a családban, külföldre költözés, pénzügyi krízis. Mindemellett a szülők szeretnék boldoggá tenni gyerekeiket, és hosszasan gondolkodnak a karácsonyi ajándékon, amely anyagi helyzet függvényeképp többnyire valamilyen elektronikai eszköz, tablet vagy telefon, esetleg téli ruha, csizma, bakancs. Ami persze egyébként is kell. Úgy látom az iskolás tanulókkal való beszélgetések alapján, hogy már a kisebbek is nagyjából tudják, mit szeretnének, és hogy az mennyire valósítható meg, meglepetés igazából nincs. Néha csalódásról számolnak be, hogy mégsem lett tévé, csak szabadidőruha, de hát nem jött össze a pénz, és megértik. Vagy a külföldön dolgozó édesapa hazaérkezése a meglepetés a gyerekek számára. Sok gyerek részt vesz a sütemények készítésében. Segítenek fölállítani a karácsonyfát, apuval mennek érte a piacra, hogy dús levelű legyen, mert anya olyannak örül. Hetedikesek, nyolcadikosok mesélik az élményeiket, azt gondolnánk, nekik már a karácsony kimerül a nagy semmittevésben, pedig örömmel mesélik a karácsonyfa-díszítést, és hogy a nagymama gyerekkori üvegdíszeire mennyire kell vigyázni. Aztán beszélnek még arról, hogy az ünnep idején össze lehet veszni azért rendesen a tesókkal, de talán a szülők nem fognak szenteste összezördülni. Hogy szép legyen az ünnep. Aztán esznek, apu játszik velük a kedvenc számítógépes játékukon, de vannak, akik közösen néznek filmet, miközben a kanapéra helyezett tányéron csak néhány sütimorzsa marad.
Vacsora, édesség, kedvenc étel, vágyott telefon, táblagép. Díszek és fényfüzér. Felejthető ismétlődés. A gyerekek igazából talán inkább másra vágynak. El szeretnék végre mesélni az élményeiket úgy, hogy abban ne legyen kiigazítás, belemagyarázás, okítás. Hogy felnőttként hallgassuk meg őket, miközben gyermeki énjük megmutatkozhat, támogatásra, elfogadásra találhat. Amikor ki lehet mondani, amit gondolnak és éreznek tizenéves fejjel. Mert bántja őket, hogy igazságtalan a tanár és utálatos az osztálytárs. A felnőtt pedig nem kezdi el magyarázni, hogyan kellene viselkednie a gyereknek, hanem csak meghallgatja, esetleg rákérdez erre-arra, hogy a gyerek kimondhassa, ami benne van. Hogy érezted magad? Mi lett volna jó abban a helyzetben? Meg tudtad volna-e előzni valahogy? Tudva, hogy a tanár januártól is tanítani fog, a haverral másnap együtt mennek edzésre, elég megértőnek lenni. Átgondolni, hogy mit várhatunk egy baráttól, családtagtól, amikor a gondjainkat soroljuk.
Azoknak a gyerekeknek, akik az iskolában eljönnek hozzám, többnyire azért javasolják a tanáraik az iskolapedagógussal folytatott munkát, mert valami olyan probléma merült fel, amelyről úgy érzik, hogy osztálytermi keretek között nem tudják megnyugtatóan megoldani. Néha elegendőnek bizonyul egy-két találkozás, amikor csak néhány dolgot kell tisztázni a tanulóval. Vannak azonban tanulók, akik beszélgetni járnak ide. Belépnek az ajtón, és kifakad belőlük a sok-sok mondanivaló. Ha túl vannak a mondanivalójukon, akkor már feladatot is szívesen megoldanak, teszteket, űrlapokat töltenek ki, rajzolnak is, ha kell, elvégzik a gyakorlatokat. Aztán kilépve az ajtómon, fél perc múlva a folyosón már nagy kamaszok lesznek ismét „mit nekem iskola” ábrázattal.
Ha máskor nincs is idő meghallgatni, legalább ilyenkor, ünnepekkor szakítsunk időt arra, hogy ítélkezés és nevelési célzat nélkül hallgassuk meg a körülöttünk lévő gyerekeket. Ha a karácsonyfa alatt nincs ott a teljes elfogadás, akkor bármilyen szépen csomagolt ajándék hiábavaló.
