2024. április 25., csütörtök

„Adj már csendességet”

Lassan kezdett elviselhetetlenné válni a lelkendezés, értelmezés és a sok mondat, hirtelen mindenki olyan nagyon karácsonyozik, jézusozik, hogy már szédülök, és visszavágyom a gyerekkoromba, amikor az iskolában a tanárok úgy tettek, mintha nem volna karácsony.

Sokáig, egészen mostanáig abban a tévhitben éltem, hogy ez a kommunista diktatúra miatt volt így. Nem tettem fel magamnak azt az alapvető kérdést: vajon mi bajuk lehetett a hetvenes évek kommunistáinak, iskolai párttitkárainak a karácsonnyal? Most már meghaltak, vagy annyira öregek, hogy nem emlékezhetnek a válaszra, vagy nem annyira öregek, azonban nem emlékeznek arra, hogy ez így volt. Inkább úgy tűnik számukra, hogy mindig is volt karácsony meg a Kisjézuska, aki hozta az ajándékot a karácsonyfa alá. Nem a fenyő alá hozta a Télapó. Talán ebben lehetne megtalálni a választ arra, hogy mi bajuk volt a kommunistáknak a karácsonnyal. Jobban szerették, ha ők uralják az emberi elmét. Ha nem valami megfoghatatlan, rejtélyes, titokzatos erő, a vallás ópiuma uralkodik az embereken, hanem az emberek uralkodnak az embereken. (Lásd: Az Isten és ördög két jó hivatalnok. / Mennyivel vadabb lett és gazabb a világ, /mióta az Ember, e gyenge akarnok, / viszi mindkettőnek ürült hivatalát!) Talán ezért is szerepelt a Kommunista kiáltványban, hogy a vallás a nép ópiuma – erre emlékeztem, de a teljes mondatra nem, szerintem soha nem is tanultuk meg, elég volt ennyit megtanítani velünk.

Mostanra, hogy a kommunista diktatúrák bukását követően sikerült utolérni a fejlett Nyugatot úgy csiliviliben, mint bevásárlási lázban, tehát minden mértékvesztettségben, gondoltam, elolvasom a százhetven évvel ezelőtt született kiáltványt, hátha megérthetem ezt a hangoskodó, villogó, vibráló, közönséges, pénzköltő és rongyrázó ünnepet, amelyet karácsonynak neveznek mifelénk is, és amelynek semmi köze sincs a hithez, de ahhoz az ünnephez és érzéshez sem, amelyet magamban hordozok azokból az időkből, amikor a karácsony a külső világban nem létezett, de azok a szerencsés gyerekek, akiknek a szülei foglalkozásukból vagy meggyőződésükből kifolyólag nem tagadták, tudták, hogy a Jézuska jön el hozzánk. Ők voltak többségben.

Elolvastam tehát a Kommunista kiáltványt. Nincs benne az általam idézett mondat, viszont ráleltem a következőre: „Azokat a vádakat, amelyeket a kommunizmus ellen vallási, filozófiai és egyáltalában ideológiai szempontból emelnek, nem érdemes részletesen tárgyalni.” Aztán mégis tárgyalja valamennyire, akit érdekel, elolvassa. Engem ez a mondat ragadott meg, ez a nagyvonalú és széles mozdulat, amivel minden vádat, legyen az vallási, filozófiai és ideológiai, lesöpörnek, olyan mértékben tartják irrelevánsnak, hogy nem tartják tárgyalásra érdemesnek. Kell ilyen önbizalom, bizonyára akadnak is olyanok, akikben ez megvan. Átalakult a százhetven év alatt, különösen az elmúlt ötven év alatt, de megvan. Lehet abban valami, hogy saját fontosságuk tudatából ered ez az önbizalom. Mert nem valami felsőbb erő, hanem az egyén, az individuum a mérce. Zsebekben a centi, és mindenki lemérheti, hogy mi a jó és mi a rossz. Mi számít véteknek és mi bűnnek, mi a jó cselekedet és mi az alázatosság.

Mérni mérhet mindenki, de mérvadó nem lehet mindenki. Ez azonban már egy másik irányba vezetne, elejtem ezt a szálat.

Az emberek tehát mérnek, zsebükben a centi. A karácsonyt is mérik, ahogyan lelkükben a jót és a rosszat. Kellemes állapot, ugyan ki mondaná magára, hogy nem volt jogos minden sérelme, és nem váltható ki egy ajándékutalvánnyal?

Ez a mérés mára olyan hangos és zajos lett, hogy alig lehet elbújni előle. Ezért is vágyom a régi karácsonyokra, amikor a nagyszünetben, susmogva tárgyaltuk ki, hogy mit hozott a Jézuska, és miként bántuk meg bűneinket, és hogyan fogadkoztunk a paplan alatt, hogy ezentúl jók leszünk, Istenem.

Abban az elmaradott világban, amelyben mi felnőttünk, és amelyben úgy tettek az országban, mintha nem létezne karácsony, még nem volt általános és magától értetődő, hogy mindennek mércéje és megítélője az ember, az egyén, akkoriban még féltük az Istent, gyerekként a szó legszorosabb és közvetlen értelmében. Mostanra, hogy őszülő, kopaszodó, pocakosodó, tokásodó, vastag derekú középkorúak lettünk, mindez átalakult, nemcsak úgy, hogy nem rettegünk attól, hogy belénk csap az istennyila, ha nem csinálunk nagytakarítást, hanem úgy is, hogy sokkal többen maradtunk, akik nem keressük zsebünkben a centit, mert úgy tudjuk, nem az embernél van. Ha járnék rorátéra, akkor ezt át is élhetném azokkal közösen, akik járnak. De nem járok, hacsak nem lelki lajtorján – ócska kifogás a lustaságra és a kellő alázatosság hiányára. Ezek szerint az én zsebemben is van centi. Ebből is látszik, milyen nagyon esendő az ember, és mennyire lehetetlen jól és pontosan megragadni a vallásosság, a hit lényegét, a karácsony jelentőségét. A befogadás misztériumát, vagy ami ennél is fontosabb: ember és Isten kapcsolatát, amelyben nincs egyenlőség, és amelyben ha van centi, akkor az csakis Istennél van.

*

Olyan hangos ez a karácsonyi készülődés, hogy szinte elviselhetetlen. A lelkendezés, értelmezés és a sok mondat, hirtelen mindenki olyan nagyon karácsonyozik, jézusozik, hogy már szédülök.

Gyermeki tekintet menti meg az idei karácsonyom: a kora reggeli órán, amikor minden erejét kiadja magából a hideg, és munkára siet, akinek muszáj dolgoznia járni, és iskolába siet, aki gyermek, a sarkon találkozunk. A jeges járdán félreállok kicsit, a lánykán kékfestő szoknya és rózsaszínes kötény, felismerem az anyagot, ilyenből varrt nekem nyári ruhát a nagyanyám, aztán kispárnahuzatot anyám, mert nem akarom, hogy bármi elvesszen, de szeretem, ha átalakul. Köszönök az édesanyának, kérdezem: ünnepség? Betlehemezési főpróba, mondja. És a gyermek tekintete, mint a megváltás, egy pillanatra belekapcsolódik az enyémbe. Hirtelen megörülök, hogy már nem olyan világban élünk, amelyikben nincsen az a szó, hogy karácsony, és amelyikben az ajándékot az újévi fenyő alá a Télapó hozza. De aztán, mire bebaktatok a városig, újra erőt vesz rajtam a feszültség. Eltűnik belőlem a gyermek tekintetében látott egyensúly, és újra rám nehezedik a zsivaj, a kommunisták kiáltványából elszabadult ötlet, amitől tán maguk a fogalmazványt írók is megrémülnének, annyira nagy lett, és erős, egyeduralkodó és kíméletlen. Ez az ötlet, amelynek az elmúlt ötven évben teljes egészében sikerült a maga képére formálni a világot, mindent az emberhez mér, így hiányzik belőle minden emberség. Kiüresedett istenség lett az ember.

Mégsem hagyhatom ennyiben. Nem akarom ennyiben hagyni, csak kevés vagyok a szavakhoz. Hagyom az egészet mégis.

*

Arra ébredtem, hogy fohászkodom. Amit szaggatottan, egy héten át szavanként, mondatonként, kihúzott bekezdésekkel együtt leírtam, nem más, mint fohászkodás. Nem túl jó, mert szomorúság van bennem átadottság helyett, harag van bennem ünnepi érzés helyett, de azért fohászkodás.

És itt jött be a szövegbe Balassi Bálint. Bejött Zrínyi Miklós is. Férfierő és bátorság. Alázat és könyörgés. Ez azonban már egy másik irányba vezetne, elejtem ezt a szálat.

Maradjunk most annyiban, hogy egyedül a hit képes megmutatni nekünk azt, hogy van kihez és miért fordulnunk, hogy a válaszok, amiket kapunk, nem a zsebünkben lapuló centi mértékegysége szerint gyártódnak, de mindenképpen gyártódnak – megfogalmazni azonban csak a kivételesek tudják.

Balassi Bálint Adj már csendességet… istenes versével járok-kelek. Kizárja az elviselhetetlent. A lelkendezést, értelmezést és a sok mondatot, amitől csak szédülök. Csendes fohásza, ez a műalkotásba oltott könyörgés elkezdte kizárni a külvilágot. Majdnem két hétig tartott, de sikerült.

Balassi Bálint: mindaz, amiből semmit nem tudunk, és oly sok mindenre megtaníthat. De ehhez eszünkbe kell, hogy jusson a neve. Eszünkbe jutott. Véletlenül.

Véletlenül?

Balassi Bálint. Az idei karácsonyunk csendességének harcosa.