2024. április 24., szerda

Az újságíró nem dugja homokba a fejét

Laták István érdemelte ki a Magyar Szó év újságírója díját

Nagy hang, nagy test, egyszerű, kézzel fogható dolgok, egyenes beszéd, néha elevenbe taposó mondatok, hatalmas szív, közösségépítő, összefogást erősítő gondolatok – ezekkel jellemezhetném kollégánkat, Laták István újságírót, szerkesztőt, a Magyar Szó sportrovatának vezetőjét, akit tegnap lapunk székházában az év újságírója díjjal tüntettek ki.

Egy ilyen elismerés jó alkalom arra, hogy az újságírót, a kitüntetettet ne csak írásain keresztül lássuk, hanem próbáljuk meg az embert megismerni benne, a személyt, aki ír, olvas, szerkeszt, szervez, tervez, irányít, összefog, így Laták István a válaszadó szerepében beszél a kezdetekről, arról, hogy neki mit jelent az újságírás, szerinte mitől lesz valaki jó sportújságíró, valamint, hogy milyen álmokat dédelget a sportrovattal, a sportvilággal kapcsolatban.

Laták István 25 éve ír a Magyar Szónak (Gergely József felvétele)

Laták István 25 éve ír a Magyar Szónak (Gergely József felvétele)

Olyan családból jöttél, ahol fontos volt a magyar nyelv, az irodalom szeretete. Egyértelmű volt, hogy te is olyan pályát választasz, ami ehhez köthető?

– Odahaza az irodalom volt a minden, de a szüleim nem vezettek kimondottan abba az irányba. Írogattam már az iskolában is, de valójában archeológus akartam lenni, aztán rájöttem, hogy az mégsem lesz nekem való. Apám sugallatára a jogi pályán indultam el, mert az ügyvédek mindig jól keresnek, és még a jogi egyetem első évét is lehallgattam, de akkor már tudtam, ez nem az én világom és suttyomban átiratkoztam a magyar tanszékre. Az alma nem esik messze a fájától, így gyorsan a rádióban találtam magma, ott is a sportrovaton, tehát már kora egyetemista koromban újságírással foglalkoztam, vagyis engem nem annyira az írás, inkább az újságírás vonzott, és ezen belül is a sport. Apám is imádta a sportot, mindenevő volt, mindent követett a tévében, ő maga is vízilabdázott, én úsztam, úgyhogy a sport magától jött. Az újságírás tehát úgy indult, hogy a rádióban lehúztam több mint két évet. Furcsa időket éltünk akkor, jött a háborús időszak, és mivel hét behívót kaptam, mindenki úgy látta jónak, ha lelépek itthonról. Így az újságírói karrier egy kicsit megszakadt, de nem túl sokáig, mert Svédországban sem tudtam nyugodni, és készítettünk egy újságot. Három nyelvű újság volt, megpróbáltuk a minket érintő aktuális híreket tálalni, és erre kaptunk is támogatást a svéd szervektől. Közben kísértem az itteni helyzetet is, és volt egy időszak, amikor a Magyar Nemzetnek küldtem Svédországból az írásaimat. Közben rájöttem, hogy én nem akarok nyugaton élni, és amikor visszajöttem, mindjárt a Magyar Szónál jelentkeztem munkára, ahol azt mondták, mehetek Újvidékre dolgozni, így én ahogy 1994. július 28-án átléptem a Magyar Szó küszöbét, azóta folyamatosan írok az újságnak, vagyis már huszonötödik éve.

Mindig büszke vagy arra, amilyen talpraesettek, sokoldalúak a sportújságírók. Mégis, mitől lesz valaki jó sportújságíró?

–  Jó sportújságíró csak az lehet, aki maga is sportolt. Csak az tudja átérezni min megy keresztül egy sportoló, aki végigcsinálja az edzés, a felkészülés kínos pillanatait, aki már maga is megérezte, milyen nyerni egy versenyen, és azt is tudja, mit jelent a vereség. Számomra ez alap, persze ez nem elég, mert ehhez íráskészségnek kell párosulnia. Én mindig nagyon büszke voltam a sportújságírókra, már ami a vajdasági magyar sportújságírókat illeti. Ha visszamegyünk az időben 40–50 évet, vagy még többet, azt lájuk, hogy a sportújságírók mindig művelt emberek voltak, széles látókörrel, és a sportújságírók mindig más rovatokon is megállták a helyüket, holott fordítva ez nem nagyon érvényes.

Mennyit változott a sportújságírás azóta, hogy te elindultál ezen a pályán?

– Amikor én kezdtem, akkor még a régi idők gyakorlata működött. Számítógépen dolgoztunk, és valamilyen fajta kis internetes hozzáférés már létezett, de nem ilyen, mint manapság. Amikor sportolók sikereiről, eredményeiről írtunk, akkor a sportújságokból vagdostuk ki a fotókat. Annak idején a Tempo nevű szerb sportlapot gyűjtögettük az asztalainkon, és néha ötven–hatvanat is át kellett lapozni, mire ráakadtunk arra a fotóra, amit kerestünk. Nem volt olyan egyszerű, mint ma, hogy egyetlen kattintással ezer fotót kapunk. Most, ha egy sportoló életrajzi adatait, sporteredményeit meg akarjuk találni, az egyetlen kattintáson múlik, abban az időben viszont ugyanez napokig tartó munka volt. Akkoriban a terjedelem is más volt, hiszen az olvasók is mást igényeltek. Akkor még lehetett hosszú, kolbászszerű írásokat írni, mert az olvasók a Magyar Szót az első betűtől az utolsóig mind elolvasták, volt rá idejük. Most, ebben a felgyorsult világban nem szabad három hasábos írásokkal terhelni az olvasót. Rövidebb, tördelési szempontból érdekesebb anyagokat kell közölni, és nagyon fontos a kép, mert ha egy jó kép megfogja az olvasót, akkor bele fog olvasni a cikkbe.

A Sportvilágért mindig nagyon sokat tettél, szinte e köré szerveződött a tevékenységed. Milyen jövőt látsz, illetve milyet szeretnél ennek a mellékletnek?

– Szeretnék visszaemlékezni arra az időre, amikor a nyolcoldalas Sportvilág még a lap része volt. Ez még a nagy Jugoszlávia idejében volt, és akkor az országban a Magyar Szó volt szinte az egyetlen napilap, melyben ennyire részletesen közölték a ligákat, meccseket. Nem kell elfeledni, hogy abban az időben tíznél is több újságírója volt a sportrovatnak, és az elődeim állítása szerint akkoriban csak a sportrovatnak 280 tudósítója volt. Ez azt jelenti, hogy minden faluban volt tudósító, minden faluból elküldték a labdarúgó-, kézilabda-, birkózó-, tekeeredményeket, és abban az időben még a szerb olvasók is vették a Magyar Szót, mert a mi lapunk volt az egyetlen, ahol hétfőnként a kisebb ligák eredményeit maradéktalanul megtalálták a jelentéssel együtt. Abban az időben nem figyeltek oda arra, hogy színes írások jelenjenek meg, az a Sportvilág más jellegű volt, de nagyra becsült melléklete volt a lapnak, és nagy érvágás volt a Magyar Szónak, amikor hétfőnként nem jelent meg, és ezzel együtt a Sportvilág sem. Amikor én a Magyar Szóba érkeztem, akkor hétfői újság már volt, de a Sportvilág nem jelent meg, talán azért is, mert abból a 280 tudósítóból legalább 250 lemorzsolódott, nem volt technikai lehetőség sem, és azt sem szabad elfelejteni, hogy ez óriási munka volt. Egy szerencsés időszakban, 2004-ben, amikor Kókai Péter volt a főszerkesztő, neki is az volt a véleménye, hogy a sportvilágot vissza kell hozni, de a régi formán túl kell lépni és a sportot is mellékletként kell prezentálni. Az én feladatom volt ezt a kis újságot megtervezni, összehozni, és szerintem sikeres is lett, mert akik követték a sportot, azok nagy szeretettel forgatták napokig. Bebizonyítottuk, hogy meg lehet csinálni, és meg lehet tölteni érdemben, és ehhez az kellett, hogy megfelelő számú újságíró és tudósító dolgozzon a rovaton. Ehhez megbízható tudósítókat kellett találni, és olyan fiatal kollégákat kellett felkutatni, akik képesek voltak egy ilyen feladattal megbirkózni. Más lapra tartozik, hogy kardoskodásom ellenére ezt a mellékletet ismét bevitték az újságba, de az ellen az érv ellen semmit sem tudtam tenni, hogy nincs rá pénz.

Ami a Sportvilágot illet, szeretném hangsúlyozni, hogy nagyon büszke vagyok a kollégáimra, mert három olyan fiatal dolgozik velünk, akik már vagy diplomáztak, vagy az egyetemi tanulmányaik végén járnak, és mind kiváló sportoló. Erős Kincses Krisztina szerbiai válogatott vízilabdázó volt, most pedig egy ígéretes játékvezetői karrier előtt áll, Antalovics Péter kerékpárban tartozik az ország legjobbjai közé, Fehér Miklós pedig egy olyan sportcsaládba született, melynek az élete tényleg a sport körül forgott, hiszen a nővére válogatott asztaliteniszező, a bátyja is kiváló asztaliteniszező, ő maga sok évig focizott, mái napig aktívan teniszezik, focizik. Amellett, hogy kiváló sportolók, nagyon jól írnak. Azt gondolom, hogy a 2019-es év az az év lesz, amikor nem lehet kibúvót találni az alól, hogy ismét mellékletként jelenjen meg a Sportvilág. Ehhez egy kiváló tudósító-hálózatot is kiépítettünk, tehát van mire alapozni. Kazi Zsoltot szeretném megemlíteni, aki a kistérségi foci szakértője, őrá számíthatunk, megindítunk egy autó-motoros rovatot is, melyet Bognár Viktor vezetne, megmarad a sakkrovatunk is, melyet Farkas Tibor nagyon ügyesen vezet és el szeretnénk indítani egy extrém sport rovatot is a fiatalok számára. Az eddigi 16 oldalon megjelent Sportvilágot tartalmasan és kiváló módon meg tudnánk tölteni azzal, hogy továbbra is hoznánk azokat a sportágakat, amelyek eddig is megtalálhatóak voltak. Nagyon reménykedem abban, hogy ha a többi mellékletre futja a Magyar Szóban, akkor a Sportvilágra is futni fogja.

Azt vallod, hogy kritikus hangnemben kell írni, a dolgok mögé kell nézni, és te magad is ezt teszed!

– Igen. A Magyar Szó legfontosabb szerepe, hogy informáljon, de ezt sokféleképpen meg lehet tenni. Mindig kritikus hangvétellel kellene írni, persze nem rosszindulatúan, de rá kell mutatni dolgokra, mert tapasztalatom szerint ha a Magyar Szó megír valamit, és abban igazunk van, akkor utána nagyon gyorsan változások is történhetnek.

Aki újságírással foglalkozik, annak nem lehet a fejét homokba dugni. Nyitott szemmel kell járni, és valamilyen szinten akarva akaratlanul politikával is kell foglalkozni és rá kell mutatni azokra a történésekre, melyek meghatározzák az életünket.

Az újságírás vagy a szerkesztés áll közelebb hozzád?

– Szerintem olyan nincs, hogy szerkesztő. Olyan van, hogy újságíró. Az, hogy valaki szerkesztő lesz, az tapasztalattal jár, de senki sem születik úgy. Alapvetően mi újságírók vagyunk, úgy is mutatkozunk be. A szerkesztői poszt az elérkezik, rutin kell hozzá, de én sem szeretném egész életemben ezt csinálni. Vannak fiatalabbak is, akiknek 5–10 év múlva jobb ötleteik lesznek, és végezzék ők. Újságíróként még nagyon sok helyre el szeretnék jutni, sok olyan emberrel szeretnék beszélni, akivel eddig még nem volt alkalmam, sok olyan eseményt szeretnék még kísérni, melynek van magyar, illetve szerbiai magyar vonatkozása.

Az újságírói díj mire ösztönöz?

– Mikor megtudtam, az volt az első gondolatom, hogy már annyira megöregedtem, hogy nekem is ilyet osztanak? Félretéve a viccet, nagyon jólesik, hiszen ez a kollégák véleménye. Ez a díj természetesen újabb kötelezettségekkel jár, melyeknek állok elébe, hiszen még nagyon sok jó írást szeretnék írni.

Nyitókép: Laták István 25 éve ír a Magyar Szónak (Gergely József felvétele)