„Bátor pedagógusok kellenek, akik felül merik bírálni az előírásokat, és nem a maximalista és téves szülői kívánságoknak akarnak megfelelni. Megóvják a gyerekeket a beteges teljesítményelvárásoktól – mert tudják, hogy az aztán egyenes út egy terápiára” – mondja Pécsi Rita neveléskutató egy vele készült interjúban. Írásomban ezzel az idézettel foglalkozom oly módon, hogy kiemelek három fogalmat, és olyan részletesen fejtem ki róluk a saját gondolataimat, amennyire egy ilyen cikk keretei lehetővé teszik.
Beteges teljesítményelvárások.
A teljes idézet a szülői elvárásokról szól, én azonban úgy gondolom, hogy a szülők és a pedagógusok egyaránt felelősek azért, hogy az iskolás gyerekek nagy része depressziós, érdektelen, elfásult, motiválatlan, többen kísérelnek meg öngyilkosságot, amelyekbe egy részük bele is hal. Összetett probléma ez, több oka is van persze, de közéjük tartoznak a túlzott elvárások is. A gyerek, ugye, azért jár iskolába, hogy teljesítsen. Nem azért, hogy jól érezze magát, nem azért, hogy szociális kapcsolatokat építsen, tartson fenn, nem azért, hogy az érdeklődési körének megfelelően nagyobb tudásra, jártasságra tegyen szert, hanem azért, hogy jó jegyeket kapjon. A tanárok többsége szerint az a jó diák, aki órán csendben van, figyel, és megtanulja, amit ő „lead”. Szabadkán – ahol tanítok – most ért véget a Desiré színházi fesztivál, ahol a középiskolás diákok önkénteskedhetnek. Nagyon büszke vagyok arra, hogy az önkéntesek nagy része kosztolányis diák. Nemcsak azért vagyok büszke, mert magyartanár vagyok, és a színház része a „tantárgyamnak”, hanem azért is, mert tudom, hogy ilyenkor tényleg komoly munkát kell végezniük a gyerekeknek, több órán keresztül benn kell lenniük a színházban, késő estébe nyúlóan sokszor, és ezt önként, minden jutalmazás nélkül vállalják. Szerintem ez a teljesítmény, nem az ötös osztályzat. Arra viszont egyáltalán nem vagyok büszke, hogy vannak olyan tanárok, akik ilyenkor nemhogy nem dicsérik meg ezeket a diákokat, de még fel is róják nekik, hogy azért nem tudtak felkészülni a dolgozatra, vagy azért álmosak órán, mert „desiréznek”. Nagyon kevés tanár fejében fordul meg az a gondolat, hogy beteges teljesítményelvárás az, hogy feladnak 20, 30, 40 oldalnyi tananyagot, hogy a diákok tanulják meg fejből, aztán felejtsék el, és tanulják a következő adagot. Gépként tekintenek a diákra, aminek minimum motiválatlanság, érdektelenség a következménye.
Téves szülői kívánságok.
A szülők többsége sajnos képtelen rá, vagy csak nem meri magának megengedni, hogy józanul és önállóan gondolkodjon, ezért azt hiszi, hogy a gyereke akkor lesz sikeres felnőtt, ha jó jegyei vannak az iskolában, mert ez az általános nézet, aminek viszont semmi alapja nincs, sőt kutatások igazolják, hogy nem így van. Megszakad a szívem, amikor látom, hogy az iskolában sírnak és rettegnek a gyerekek, amikor gyengébb osztályzatot kapnak, mert otthon szidás, büntetés várja őket. Ha a szülők tudnák, hogy mennyi értelmetlen, felesleges adatot kellene a gyereknek beerőszakolni a fejébe azért, hogy ötöst kapjon, és belegondolnának abba, hogy vajon nekik menne-e, vagy egyáltalán van-e bármi értelme, talán elnézőbbek lennének. Vagy – ami a legjobb lenne – azt mondanák a gyereküknek, hogy ne gyötörd ezzel magad, tanulj meg annyit, hogy ne legyen egyes. Gyerekellenes és a testi, lelki, szellemi egészségre káros, amit az iskolában a legtöbb tanár követel a gyerekektől. Ha a dohányzástól, alkoholtól óvják a gyereket a szülők, akkor az értelmük károsításától miért nem?
Bátor pedagógusok.
Gondolkodás nélküli szabálykövető társadalmunkban bizony bátornak kell lennie annak a pedagógusnak, aki mindezt felismerve tenni is akar valamit ezek ellen a beteges elvárások ellen. Számíthat a szülők és a pedagóguskollégák támadására, az állandó harcra, a gyerekek viszont hálásak lesznek, és mivel a tanár azért tanár, mert életcéljának a gyerekek segítését, tanítását, nevelését érzi, vállalja az áldozatot. Közeleg a téli szünet, három hétig nem kell sem a szülőkkel, sem a kollégákkal harcolni, a diákok viszont szeretettel kívánnak neki szép karácsonyt és valódi kikapcsolódást, mielőtt megkezdődik a szünet.
