Megtisztelő érzés, amikor a közösségnek van egy nagy művésze, ezek közé tartozunk mi, vajdaságiak is, hiszen tisztelői és csodálói lehetünk Dan Reinsinger életútjának. Átvészelte a holokauszt borzalmait, majd 1949-ben Izraelbe emigrált, ahol festészetet, szobrászatot és plakáttervezést tanult. Alkotóművészi és tervezői tevékenysége nemzetközi léptékkel mérhető, ugyanakkor egyike azoknak, akik Izrael mai vizuális arculatát alapvetően meghatározták. Termékeny művész, széles skálán dolgozik. 2006-ban Magyarkanizsára látogatott, akkor a Maestróról egy dokumentumfilmet forgattunk (a Cinema Filmműhely csapata). Dan Reisinger ma tel- avivi stúdiójában és caesareai otthonában dolgozik. Legutóbb átutazóban volt Magyarkanizsán, rövid időt töltött szülővárosában, jóízűen megevett egy halászlevet az egyik Tisza-parti vendéglőben, majd továbbállt.
– Családomban a mai napig gyakran magyar nyelven társalgunk. Jól ismerem a magyar hagyományokat és a kultúrát, kedvelem a kortárs magyar poszterművészetet.
Emlékezete ködfátyolán át körülnéztünk gyermek- és ifjúkora helyszínein, a Tisza-parton, ahol víz neszez, megszemléltük a Népkert ékeskedő fáit, a virágok színes táncát, a Főutcán vasárnaponként karon fogva sétáló polgárokat. Való igaz, nincs vége az időnek a sugárzó ég alatt, nincsen széle a létezésnek, mindannyian a szíve közepében találjuk magunkat.
– Munkáim mögött fellelhető a Bácska világa, a Tisza-part, ahol felnőttem. Emlékszem, nagy szurkolás közepette fociztak a parkban, azaz a Népkertben a sovány meg a zsurmók fiatalok és meglett emberek, a városban megszervezték a „pöttyös bált”, Kanizsa asszonyai egyforma piros pöttyös ruhában jelentek meg táncolni. Eszembe jut a tűzoltók jeles napja, aztán a kacsavadászat meg a cigányzenekarok fülbemászó vagy éppen pattogós muzsikája, mi, gyerekek a Longa cukrászdában finom süteményeket majszoltunk.
Reisinger a színek világában, egyfajta művészi alkotás légkörében nőtt fel.
Elmondása szerint szülőháza bejárati ajtajának küszöbén ücsörögve ivott először fehérbort a segédekkel. A rajzolás és a festés olyan természetes volt számára, mint bármely hétköznapi jelenség vagy cselekvés. A család négy generáción keresztül az Osztrák–Magyar Monarchia idején templomfestészettel és restaurálással, valamint középületek dekorálásával foglalkozott. Édesapja műhelyében, ahol oly sokat játszott a létrák és a pingálás, a díszítés izgalmas mintái között, szúrós festékszag töltötte be a helyiséget.
– Olyan hatások, élmények értek, melyek képzőművészeti érdeklődésemet ébren tartották. A rajzolás és a festés mindennapos dolog volt nálunk, olyan volt számomra, mint a járás vagy a beszéd, olyan, mint fütyülni vagy focizni. A műhelyben az inasok készítették a festékeket, én is megtanultam, hogyan kell budai földdel, cinkvajsszal megfőzni, elkészíteni az olajfestéket. Ez a „tudomány” sokat segített Izraelben, ahol eleinte szobafestőként dolgoztam. A család mesteri ága meghatározta az életutamat, a pályámat.
A környezet mennyire hat az alkotás folyamatára?
– A művésznek és környezetének egyértelmű kapcsolatát az egyik iránytűmként használom. Mondok egy példát. Gyerekkoromban egy hosszú kerítés mellett vitt az utam, és rendkívül izgatta a fantáziámat, hogy mi történhet a kerítés mögött. Fakerítés volt, a lécek között öt milliméteres nyílások sorakoztak, bekukucskáltam, de nem sokat láttam az udvarból. Egy nap gyorsan szaladtam el mellette, néztem a kerítést, és észrevettem, hogy a sebességnek köszönhetően összekapcsolódnak a hézagok, és kirajzolódik egy kép a benti világról. Ezt a kíváncsiságomból fakadó élményt áttelepítettem az egyik plakátomra.
Gyerekként a számok is a festészet illetékességébe tartoztak, mindet kiszíneztem, minden napnak megvolt a maga színe, színek emlékeztettek a keresztnevekre. Talán sose tudja biztosan az ember, de úgy érzem, egyrészt ez váltotta ki bennem, hogy a munkáim és dizájnermunkáim is, plakátok, grafikai tervek, naptárak, csomagolástervek és logók színek lenyomatai. A gyerekkor színei, motívumai, képei, újfent vibrálni kezdtek, új erőre kaptak „emlékeim raktárában”, azaz piktúrámban, képzeletemben. Színekkel fejezem ki a témáimat, természetesen sokkal szakavatottabb módon, úgy, ahogyan azt az élettapasztalatom diktálta. Nagyon sok esetben az absztrakt színkompozíciókat tekintettem a magaménak, az absztraktnak matematikai és zenei kapcsolatait.
Mondhatni, Ön a színek megszállottja.
– Ötleteimet, érzelmeimet, élményeimet, meglátásaimat, vagyis a „közlendőmet” színekkel fejezem ki, minimális eszközökkel. Ez a fajta önkifejezés pedig természetes módon generálja a változtatásokat, változásokat. Művészetemben a színek a kezdetektől fogva többet nyújtottak, mint eddig bármilyen más kifejezőeszköz, sajátságos többletet kaptak a a formatervezésben is, többek között spirituális többletjelentést, tehát egyedülálló értelemmel ruházom fel őket.
A színekkel szabadon kísérletezem bizonyos szabályok keretein belül, s a színkavalkád összjátékát a zenéhez, a zene ritmusához hasonlítom. Úgy kell elképzelni, mint ahogyan egy szimfónián belül variálódik egy motívum. A színfoltok milyensége hasonlít a zenei harmónia kifinomultságához. A színek hangulati ereje mindig megnövekszik, mint a muzsika szólamai, mint egy zenekari interpretálás nyújtotta érzelmi élmény, ha jól vezényli a karmester. A színkombinációk összhatása a nézőnek végtelen számú látványbeli lehetőséget nyújt. Itt említeném meg naptársorozatomat, én örök kalendáriumnak nevezem, melynek képépítő elemei tiszta színek játékából áll össze, „lapjai” negyvenezer vizuális változatot előlegeznek meg. A New York-i Modern Művészetek Múzeuma számára készítettem. Ha kísérletezéskor felrúgjuk a szabályokat, akár egyéni vagy társadalmilag elfogadott, egyetemes szabályokat, az élet minden területén megfigyelhetjük a kreatív energiák felszabadulását. Tehát plakátjaim a kreativitást, a szabadságérzet, a vitalitást képviselik. A szabadság mindig valamilyen korlátok között értelmezhető, ha nincsenek korlátok, akkor eluralkodhat a káosz. Hiszek abban, hogy az élénk, letisztult színek jó hatással vannak a közérzetünkre és táplálják a lelkünket. Szerintem az élet ciklusokból és színekből áll. Egyik budapesti kiállításmegnyitómon hangzott el, hogy pályám korszakai ugyanazon kérdésre igyekeznek más-más hangfestésben válaszolni, olyan kérdésekre, hogy milyen stratégiákkal lehet a földi élet folytatását ígérni, az időtlenséget mindenek fölé helyezni, hogyan lehet vidám színekkel a létezés derűjét felébreszteni.
Életműve színképét ennyi idő távlatából nehéz kiszűrni. Mégis mit tart fontosnak szerteágazó munkálkodásában?
– Mindig hagytam átjárást alkalmazott grafikai tevékenységem és festményeim, rajzaim, szobraim, muráliáim között. A lényeg az, hogy milyen viszonyba kerülnek egymással ezek a különböző területek. Esetemben szintézisre lépnek egymással, sajátosságaik egyedülálló stílussá olvadnak össze. Műveim valóban „szabad játékok”. Megtanítottak, hogyan kell tökéletesen rajzolni, szerintem ez alaptörvény, mesterségbeli fogás, utána következik, hogy megtanuljunk önállóan látni, a képet önmagunkban megrajzolni. Ugyanakkor én elismerem a megrendelés létjogosultságát is, mert azt vallom, valójában nincs rossz téma, csak tudni kell megvalósítani.
Egy fennmaradt Hérakleitosz-töredék szerint a láthatatlan összhang a láthatónál erősebb.
– A folyó sodrása számomra az élet folyamát testesíti meg. Ahogyan a természet fogalmazza meg újra és újra szinte festői felfogásban a vizeket, a víztükör fényeit, a szitáló fényt, a ringó csónakot, „a halak hátán utazót”. Ugyanakkor természeti csapásokkal, egyszersmind „lelki megrendüléssel” sújtja, amit a folyók megpróbálnak átvészelni. Az emberre élete folyamán többször rákopogtat a szépség, ugyanakkor csapások is érik. Én már ifjúságot nem akarok hazudni magamnak, 85 éves vagyok. A Holt-tengeren túl sorozatom foglalkozik ezzel a témával, folyamatosan átlényegítve, lirizálva. Az egyik kritikusom jegyezte meg, a képeimet, képi reflexióimat látva az az érzése támadt, hogy a Tisza és a Jordán folyó eggyé válik bennük. Lehet, hogy igaza van.
A festő kezében különös szín serceg, vibrálni kezd, aztán erőre kap és fellobban. Versenyt fut az ecset, versenyt a festő azzal, amit a meg nem álló élet kivált belőle. Mifelénk úgy hívják, élet, úgy köszöntik, csoda, úgy búcsúznak tőle, fiatalság.
