A bácskai romokból a Római Birodalom felemelkedéséig

Szörényi tanár úr példája II.

Mák Ferenc

2018. december 16., 21:21 >> 2018. december 16., 22:21

Kommentek száma 0  A cikkhez tartozik képgaléria  Megjelent nyomtatásban

Szörényi László neves irodalomtörténész, akit egyik méltatója szerint a „megmaradt hazában” és a határokon túl is milliók ismernek, 2015-ben a Nap Kiadónál megjelent Nem olvastam hiába című, tudós tanári pályáját bemutató interjúkötetében részletesen szólt a nemzeti történelmünkben rejlő kreatív erőforrások szellemi hatalmáról, melyeknek meghatározó szerepe van a jövőről alkotott elképzeléseink kialakításában. Saját elmondása szerint a magyar történelem eseményei iránti határtalan vonzalmát és érdeklődését apai nagybátyától szerezte, aki egykor Kalocsán a jezsuita papnevelde tanára volt. „Az, hogy a nyelvek és a régiségek iránti érdeklődésem korán felébredt, abban neki nagy szerepe volt. Óriási könyvtárában engedett engem búvárkodni” – mesélt ifjúkora meghatározó élményeiről Szörényi László.

Szörényi László (MTA.hu)

Szörényi László (MTA.hu)

Az előzmények azonban családja történetének korábbi korszakához nyúlnak vissza. Az 1993-ban megjelent Leginkább jezsuita lettem volna című interjúban elmondta: az egész családja Bácskából való, szülei akkor költöztek föl Budapestre, amikor 1941-ben Bácskát visszacsatolták az anyaországhoz, anyai nagyanyja sírja ma is a zombori temetőben található. 1944-ben, „amikor a szerbek visszajöttek”, a család Délvidéken maradt része is Magyarországra menekült. „Nagybátyám és apám egyaránt – miután 1926-ban, ha jól emlékszem, megszüntették az utolsó magyar gimnáziumot Bácskában – nem járhattak másként magyar gimnáziumba, mint hogy erre szakosodott parasztok kukoricacsövek közé rejtve átcsempészték ezeket a makacs gyermekeket a határon. A kalocsai jezsuita gimnáziumban, vagy Baján, a cisztercieknél rakták le őket. Apám és nagybátyám Kalocsán jártak” – olvasható a visszatekintésben. A Papp István Géza által 2005-ben készített Magyarként maradni meg a jövőnek című interjújában azután további részleteket árult el családja bácskai történetéről, s kiderül: svábok is voltak a felmenői sorában. „Schieber vagyok, Schieber Lászlónak kereszteltek, két hónapig még így szerepeltem az anyakönyvben. Az apai őseim 1727-ben – ezt a dátumot tudom – jöttek a mai Hessen tartomány területéről.

A legrégibb sváb ősöm, akiről tudok, halász volt. Cservenkán telepedett le, a Bácskában. Az egész család bácskai, kivéve az anyai nagyapámat, aki erdélyi, mégpedig görgényszentimrei. Őt Madarász Mihálynak hívták. Tehát édesanyámnak az apja erdélyi, az ő felesége, az én nagyanyám bajaszentistváni, Horváth Katalin. Az apai pedig Scheiber Ferenc, aki a halász leszármazottja. […] Három gyermekkel maradt ott mindkét nagyanyám. Mindketten Zomborba költöztek be. Az egyik Puláról [helyesen: Kúláról], Bácska központjából, ahol ma már alig van magyar, mert mindenkit kiirtottak, a másik pedig Gombosról, ami még mindig magyar falu. A szüleim ott ismerkedtek össze.” Majd hozzátette: „Én tősgyökeres bácskai vagyok.

Minden bizonnyal – kiváló tanárai gyámolítása mellett – a család hányatott sorsa fordította figyelmét a magyar történelem iránt, érdeklődésének mélységeiről árulkodik egyik első, 1989-ben megjelent „Multaddal valamit kezdeni” című tanulmánykötete is. Egyetemi tanulmányait perzsa–latin–görög szakos tanárként végezte, a magyar irodalomtörténetből „itt-ott” tudott csak valamit begyűjteni. Elmondása szerint pályája elején humanista latin irodalmat, és késő antik vagy ókeresztény irodalmat – elsősorban Dantét és Tassót – tanított. Később Németh G. Béla Arany-szemináriumát hallgatva a hátsó ajtón „lopakodott vissza” a magyar irodalomba. Meglátása szerint napjainkban az 1848–1849-es szabadságharc leverését követő esztendők emlékei és feladatai köszönnek vissza.

Akik 1855-ben Vörösmarty Mihály temetésén részt vettek, mindannyian úgy gondolták: „Amit mi hozunk, az a múltunk, amelyből semmit, ami szép, semmit, ami jó, ami értékes, nem szabad kihagyni. Ennek az átmentéséről van szó.” Majd hozzáteszi: „Én úgy gondolom, semmiben nem különbözik a mi korunk attól a kortól. Figyelmeztetni kell arra, hogy magyarként és nem másként, magyarként maradjunk meg a jövőnek.” A nemzeti emlékezet feltétlen része azonban a latin nyelv ismerete. „A latin nyelv biztos […], a latin nyelv mindent tud” – emelte ki Szörényi László a múlt megismeréséről vallott nézetei kifejtése során. Ezt a nyelvet pedig nemzetük legkiválóbbjai tudták, ismerték, hiszen 1844-ig Magyarország hivatalos nyelve a latin volt! Hat évszázad során leírhatatlan mennyiségű alkotást jelent meg latin nyelven. A Hafner Zoltán által 2010-ben közölt Nincs új a nap alatt című beszélgetés során azután részletesen is kifejtette: az egész magyar művelődéstörténetet nem lehet megérteni, hogyha kellő elszántsággal nem műveljük a neolatin filológiát.

„Ha kihúzzuk a gerincét a magyar kultúrának – mutatott rá Szörényi László –, összeesik az egész úgy, ahogy van, márpedig a gerince az a klasszikus irodalom. Erről nem lehet vitatkozni, az első Magyarországon keletkezett mű is latinul íródott; vagy ott van Szent István Intelmei, amely mind a mai napig hat […].”

A magyar-latin kétnyelvűség mai „használata azt jelentette, hogy a mi kis egyéni életünket bekapcsoljuk a világ nagy drámájába, és a magunk kis nemzetét a lehető legnagyobb mércével mérjük, a Római Birodalom felemelkedésének, tündöklésének példájával, és bukásának félelmével. A magyarországi latinság oly hatalmas örökséget hagyott hátra terjedelmében, amelyek igazi feldolgozása még előttünk áll.” Mindannyiunk számára szép kihívás Szörényi tanár úr üzenete.


Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége