2024. április 25., csütörtök

Kutyaközmondások

Szinte megszámlálhatatlanul sok olyan közmondásunk, szólásunk, egyéb állandósult kifejezésünk van, amelyben a kutya szerepel, ennek a magyarázata az embernek és háziállatának hosszú ideje tartó együttélésében rejlik: az ember alaposan megfigyelhette a kutya minden tulajdonságát, a megfigyelésekből leszűrt tapasztalatokat rögzítették az állandósult kifejezések. Ezek gyakran az ebek kiszolgáltatott helyzetével kapcsolatosak, mivel a háziállatok alárendelt szerepet játszanak, az ember gondoskodására szorulnak. Az ember hű barátja számos pozitív tulajdonsága ellenére föltűnően sok szókapcsolatban bukkan föl negatív értelemben: irigy kutya, gyáva kutya, kutyának sem kell, ebek harmincadjára kerül, otthagyja, mint eb a Szaharát (a földrajzi név csupán eufemizmusként jelenik meg egy hasonló hangzású szó szépítéseként…), bizonytalan, mint a kutya vacsorája, ebül szerzett jószág ebül vész el stb.

A rosszalló jelentésű kifejezések keletkezésének az ebek kiszolgáltatottsága mellett kétféle magyarázata lehet. Az egyik szerint a török hódoltság, majd a kuruc–labanc harcok idején az otthonukból elmenekült, illetve legyilkolt emberek háztartásában sok kutya maradt gazdátlanul, s ezek aztán élelem után kutatva kóboroltak, elhullott állatok maradványaival táplálkoztak, elvadultak. Falkákba tömörülve félelmet váltottak ki az emberekben, persze okkal. A másik magyarázata az lehet, hogy a néphit szerint maga az ördög is felvehette a kutya alakját, számos boszorkányper tudósít arról, hogy az ördög kutya képében jelenhetett meg az emberek előtt. Akit az ebadta/ördögadta felkiáltással szidtak, azt ördög- vagy boszorkányfajzatnak tartották. Ez a képzet is hozzájárulhatott tehát a kutya és eb szavak negatív értelmű használatához.

Furcsa, hogy a kiebrudal szavukat néha úgy magyarázzák, hogy a „kijjebb rugdal” szókapcsolatnak a rövidebb, torzult formája, és eredete a valamikori kocsma életszerű jelenetére (a vendég távozásra bírására) vezethető vissza. A szó valóban azt jelenti, durván, erőszakosan kidobnak valakit valahonnan – de nem a kocsmából. Szólásként a következő formákban él: ebrúdon kivet, ebrúdon kidob, ami arra enged következtetni, hogy az ebrúd egy eszköz volt. Szólásgyűjteményeink szerint egy pózna vagy dorong, amelyet az udvarra nyíló konyhaajtó előtt keresztbe tettek azért, hogy a kikergetett kutyát, amikor át akart ugrani rajta, az ebrúd fölrántásával kidobják az udvarra. Dugonics András Magyar Példa Beszédek és Jeles Mondások (1820) kötete egy anekdotát is közöl, miszerint az alföldi lakodalmakban a koncon rágódó összegyűlt kutyák marakodását megunva a legények lukat csináltak a nádfalon, és egy hosszú rudat a nyílás alá tartottak. Amikor a többi suttyó az udvarban maradt kutyákat a nádkerítés felé terelte, ahogyan az állatok kibújtak volna a nyíláson, a legények a rudat a kutyák hasa alatt fölkapták, és a levegőbe hajították őket. Az ebrúdon kivetett kutya nem egykönnyen ment be ismét a lakodalmas udvarba, megelégedvén azzal, hogy ép lábbal, oldalbordával hazaszaladhatott… Ez a kegyetlen szórakozás is a kutyák sanyarú sorsát festi le, érthető, hogy miért maradt fenn olyan sok szólás, ami ezt örökíti meg: olyan, mint a kivert kutya, bírja, mint kutya a koplalást, úgy bánik vele, mint a kutyával stb.; illetve a kutya miért szerepel jelzőként a nehéz helyzetre vonatkozóan vagy rosszalló értelemben: kutya éhes, kutya hideg, kutya kötelesség, kutya világ, kutyául érzi magát, kutya természet, azaz rossz természet(ű ember), nem tévesztendő össze a kutyatermészettel, amely a kutyának a természetét jelenti.

Eb ura fakó! – ennek a különös szólásmondásnak a megfejtéséhez történelmi és nyelvi visszatekintés szükséges. A dacos ellenszegülést, tiltakozást kifejező mondat az 1707-es ónodi országgyűlésen hangzott el a Habsburg-ház trónfosztására irányuló szándék kifejezéseként. Fakó szavuk eredetileg azt jelentette: fából való, ebből alakult ki az „olyan, mint a fa” jelentés, amelynek nyomán a fakót a sárgásszürke szín megnevezésére használták. Az ilyen színű lovat, valamint régebben a fához hasonló színű kutyát és farkast is fakónak nevezték. A szó tehát itt kutyát jelent, a mondás „fordítása”: ebnek ura a kutya, de én nem vagyok ám eb; kutyának parancsoljon a kutya, nekem ugyan nem, azt teszem, amit akarok.

Végül, a sanyarú kutyasors fölidézését enyhítendő, kutyával kapcsolatos kifejezéseink közé kívánkozik egy szállóigévé vált mondás is, mégpedig azért, mert bár gyakran idézik a felelős állattartásra való fölhívásként, korántsem az állatokról szól. Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél – szól a róka intelme a kis herceghez Antoine de Saint-Exupéry művében a rózsáról: arról az emberről, akit megszelídíthettünk, a barátunkká tettünk, így többé már nemcsak egy a sok közül, hanem az egyetlen az egész világon.