1970-ben érettségizőként a fiatalság töretlen önbizalmával úgy indultam Óbecsére, akkor még a Jugoszláv Magyar Középiskolások Művészeti Vetélkedőjére, hogy riportommal csakis első helyezett lehetek. A nagybecskereki Koča Kolarov Gimnáziumot képviselték még Klemm József és Heinermann Péter vers, meg Tordé László novella kategóriában. Még valaki jött velünk: ótata. Őt már nem a gimi küldte, hanem annál sokkal nagyobb hatalom: az édesanyám. Az volt a feladata, hogy tapintatos terepszemlét tartson. Tudja meg, kiknél leszek elszállásolva. S majd a tapasztaltak alapján döntse el, maradhatok-e vagy sem. Ótata elkísért a vetélkedő színhelyére, majd a vendéglátóimhoz. Látta, sokszobás házuk van, és a háziasszony meg gimnazista lánya is némi súlyfölösleggel rendelkeznek. Ebből leszögezte, hogy két és fél nap alatt nem hal éhen az unokája.
Este hazautazott ótatám, de nem egyedül. Laci társult hozzá, aki maradás szempontjából meggondolta magát.
A versenyzők közül keveset ismertem. Kollár Máriát igen, még az Újvidéki Rádió ifjúsági műsoraiból. Mariska versmondása számomra príma volt, s én már akkor odaítéltem neki az első helyezést, amikor meghajolt a színpadon. De a zsűri csak a II. díjat adta neki. Ezt személyes sértésként éltem meg. Legjobbnak a részemről először látott Horváth Valériát találták, akinek csak fél év múlva bocsátottam meg győzelmét, de akkor már nemcsak évfolyamtársam volt az újvidéki Magyar Tanszéken Mariskával együtt, hanem barátnőm is, akire felnéztem. Okkal, hisz Vali nemcsak tanszékes volt, hanem a belgrádi Zeneakadémia zongora szakára is járt, ami engem annyira elbűvölt, hogy a jobb később, mint soha gondolattól vezérelve eldöntöttem: megtanulok zongorázni. Idős tisztelendő nővérhez jártam hetente kétszer délután 3-ra. Az udvarlóm, majdani férjem addig kinn várt. Andrásnak nem tetszett az egész. Mint hithű ifjú kommunistának elsősorban azért, hogy egyházi személyhez járok. Érdekes, azt sohasem nehezményezte, hogy én a vallásomat gyakorló katolikus vagyok.
Fényes jövőt ígérő zongorakarrierem gyorsan zsákutcába jutott. A kedves nyugdíjas nővér óránk ötödik percében már édes szundikálásba kezdett, s csak akkor riadt fel, amikor elhallgatott a zongora. Sajnáltam felébreszteni, s több mint fél óráig találomra hol ezt, hol azt a billentyűt nyomtam le. Így tört derékba az én zenei pályafutásom, de barátságunk Horváth Valival tart a mai napig.
A JMKMV-n esszéjével elkápráztatott Reffle Gyöngyi, későbbi évfolyamtársam és szívbéli jó barátnőm. Az eredményhirdetésen az eminens zsűri olyat is mondott, hogy a riportommal én II. díjas vagyok. Bakinak hittem először, majd felháborító igazságtalanságnak. Mire este az Ifjúsági Otthonban megkezdődött a tánc, én már világvégi hangulatban voltam.
Haragudtam mindenkire. Még tánc közben is, pedig kedves, csinos fiú táncolt velem egész este. Sőt vigasztalt is, meg jóváhagyta, hogy a zsűri bizony rosszul döntött, mert nekem járt volna az első díj. Mondtam is Árpinak, hogy ki nem állom a győztest. Elfogadta ezt is, és tovább táncolt velem.
A végén azért megkérdeztem, hogy ő versenyzett-e.
– Igen – mondta mosolyogva.
– Mivel?
– Riporttal.
– Ééés?
– Hááát, én lettem az első – mondta szerényen Pasza Árpád.
Haragudtam volna én továbbra is, de Ámor legyőzött.
**
A fénykép Óbecsén készült 1970-ben Pasza Árpáddal, aki az ELTE-n végzett, magyartanár volt, meg a Horvátországi Magyarok Demokratikus Közösségének elnöke, később tiszteletbeli elnöke lett.
(A fotó saját gyűjteményből)
Őrzöm
A múlt tárgyait, emlékeit őrizni kellene a kivételes napok szokásos rendjével együtt.
A vasárnap számomra még szüleim, nagyszüleim vasárnapja. Kapkodás nélküli. Misével délelőtt. Templomból kijövet a mosolygós találkozásoké… Az ebéd a húsleveseké, ünnepi második fogásoké, süteményé… Déltől fél ötig a család ideje. Utána léphet életünkbe ismét a külvilág.
Vis majoros volt a mai vasárnapom. Akkor ültem autóba, amikor az asztal terítésével kellett volna foglalatoskodnom. Üres utakat, utcákat vártam. Helyette siető emberekkel, kocsisorokkal találkoztam. Mintha a fél Nagybecskerek kinn nyüzsgött volna.
Nekem meg a feledésbe merülő méltóságteljes vasárnapok emlékének megőrzése marad.
@kc = A mi zserbónk
Egy étek akkor lesz igazán a mienk, ha van a családban, aki elkészíti, és van / vannak, akik életük végéig arra esküsznek, hogy az a legjobb, és csak úgy lehet jó.
Míg édesanyám élt, addig a fiam szerint nagyié volt a zserbók zserbója. Jobb, mint a Zserbó cukrászdai. Arra a bizonyos száraz zserbó szeletre gondolt, melyet egy lankasztó meleg délután Budapesten a Vörösmarty (akkor épp ez volt a neve) cukrászdában fogyasztottunk.
Édesanyám zserbója mindig zamatos volt. Szigorúan csak házi baracklekvárral megkenhetők a tésztalapok. A saját barackfán termett gyümölcsből ő főzte a lekvárt. A bevett szokások ellenére nem hámozta meg a barackot, mert az soha permetlét nem látott. Csak eső, harmat, szél ért hozzá és a rajta meg-megpihenő rovarok. A lekvárfőzés napokig tartott. Csak annyi került a gyümölcsből a nagy lábosba, hogy az alját befedje. Erre külön ügyelt. Ez volt az egyik titka, hisz így gyorsan elkészült, és a színe is megmaradt víg narancssárgának. Nem vált gyászossá, mint a boltokban találhatók.
A négy tésztalap helyett háromból állt a süteménykirály. Nem a kényelem vagy épp az egyszerűség kedvéért. Ha négyből áll a zserbófalat, azonnal elolvad a szájban. Így az íz öröme elmarad. A három rétegből álló nem mállik szét. Kisebb-nagyobb morzsák lesznek belőle, hogy míg a nyelv és a fogak foglalkoznak vele, addig az íny és a számtalan ízlelőbimbó ráérősen élvezhessék a tészta omlósságát, hogy a lekvár a diós töltelékkel épp az ember szájában lágyan egyesüljön.
A csokoládémáznak 3 mm-esnek kell lennie. Kevesebb semmiképp, mert akkor kispórolták belőle a boldogságszerzés egyik lényeges szereplőjét, a derék fekete csokit. Amikor a fogak elérik a mázat, és akkurátusan beleharapnak a zserbóba, a mázának roppannia kell. Kis darabkákra esik szét, amit a nyelv kéjesen szopogat, s mielőtt belefeledkezne ebbe az ízmámorba, a csoki már elolvadt, és a szétomló tészta vonja el az ember figyelmét, de csak annyi időre, hogy kellőképp elbolondíthassa a baracklekvár nyári álmodozást őrző zamata, majd következik a dió, a mindent felülíró örök férfierő.
A barátnők
Éjfél jócskán elmúlt, de a nevetés még a reggel frissességével csattant fel, a mesélőkedv meg nőttön-nőtt. A levegő már elfogyott. A gomolygó füstöt akár harapni is lehetett volna, de ez nem zavarta a három fiatal nőt, hogy újabb cigarettára gyújtson. Életük utolsó tíz évének eseményeit vázolták, s közben bele-belebonyolódtak egy-egy szerelmi kalandjuk részleteibe.
A színésznő, az orvosnő és az újságírónő barátsága a kamaszkorban kezdődött. Sorsuk hasonló volt, mégis nagyon-nagyon különböző. Szakmailag mindhárman sikeresek, és elváltak...
Pedig teljesen másként indult a csinos lányok élete. Vágyaik sorra teljesültek. Friss diplomásként munka várta őket. Cili szerette a tényfeltáró újságírást, de ennél sokkal jobban a gyerekeket. Háromnak akart életet adni, ezért ment elsőként férjhez. Még azon a nyáron követte Ami is. Kati, a rettenthetetlen Kati, a sokoldalú, tehetséges, rendezők réme, közönség kedvence, hirtelen döntések mestere, az igent mégsem volt képes kimondani Lalinak, aki már hosszú ideje a nyomában járt.
Elsőként vált el Ami. A házassága kurtára sikeredett, de annál magasabbra ívelt orvosi pályája. Külföldi konferenciákon vett részt. Különböző kontinenseken járt. Hol Kínából, hol Ausztráliából, hol Amerikából küldte a színes képeslapokat. Cili meg pelenkázott, szoptatott, orvoshoz rohangált koraszülött gyermekével. Kati végül mégis Lali felesége lett.
– Igyunk egy kávét! – mondta Ami –. A múlt héten afrikai körutamról hoztam Arabicát. Hosszan megmaradó, karamellás utóíze felejthetetlen.
Lelkesen pattantak ki az ágyból, siettek a konyhába. Kinn sötét éjszaka, benn a három csinos nő, örömével, fájdalmával...
Az Arabica kávé ízét ugyan elnyomta a sokadik cigaretta maró füstje, de a koffein élénkítő hatására felizzott a mesélőkedv.
– Katinak új udvarlója van – mondta kuncogva Ami.
Kati szeme élesen villant, teátrális gesztussal barátnőjébe akarta fojtani a szót, de a kis lakás kicsiny konyhájában nem volt olyan sikeres, mint színpadi alakításaiban.
Cili örült a jó hírnek, s érdeklődött is, ki az a férfi.
– Hát Lali!
– Melyik Lali?
– Melyik Lali? Melyik Lali? – türelmetlenkedett Ami. – Hát Kati volt férje. A volt férjből lett az udvarló.
Aztán Cili került a kérdések súlyos kereszttüzébe.
– Hogy lehetett egy olyan jó embertől elválni, mint Attila? Senki sem kapott több virágot a párjától, mint te! Harmadik házassági évfordulótokon épp a tengeren nyaraltatok, és Attila hajnalok hajnalán indult gyalogszerrel Budvára Bečičiről, hogy megvehesse a csokrot, s reggel, mire felébredsz, virággal köszöntsön.
– Lányok, nem én vagyok a közellenség! – kiáltotta Cili –. A panaszkodás nem kenyerem, de higgyétek el, agresszív alkoholistával lehetetlen együtt élni.
A nőknek ajkukra fagyott a szó, megtorpantak a gondolatok. Kinn pirkadt.
– És válás után jobb? – kérdezte Kati.
– Más!
– Egyedül?
– Nekem is van udvarlóm.
– Attila?! – csipkelődött Kati.
Cili legyintett:
– Dehogy!
– Ki?
– Nem ismeritek. Sportoló – ezzel Cili lezártnak tekintette a témát, pedig csak most bolygatta fel igazán a kedélyeket.
– Na, ki az? Mert én mindenkit ismerek – csattant fel öntudatosan a sztár orvos barátnő.
– A kosárlabda-válogatott egyik játékosa.
– Kati a mosdóból harsogta:
– Ne meséld! Nem hallom!
– De mi annál jobban a tavaszi csobogásod! – szólt rá Ami. – Csukd már be a mosdó ajtaját!
– Hány éves a kosarazó?
– Fiatalabb, mint én – vallotta be Cili.
Kati mezítláb, megkönnyebbült sóhajjal állt meg a szoba közepén.
– No végre, nem csak az én férjem volt fiatalabb.
Ami közbevágott:
– Azt mondd, hány évvel fiatalabb!
Cili elhadart valamit.
– Nem értem, pedig a színházban a súgót akkor is szoktam, ha nem súg – mondta Kati kuncogva.
Cili szembefordult barátnőivel. Nem tudta, hogy sírjon, vagy nevessen. Aztán kimondta.
– 12 évvel fiatalabb.
Kati féktelen jókedvre kerekedett. A Blue tango dallamát kezdte dúdolni, majd táncolt is.
– Megbolondultál?! – kiáltotta Ami.
Cili is táncolni kezdett, és nevetve csattant fel:
– Ja, és a barátom 2 m 10 centi!
Ami epés haragra lobbant:
– Az óriás barátod ennyivel fiatalabb!? Borzalom!
*
A három különböző városban élő barátnő öt év múltán találkozott ismét. Ami kocsija gördült be utolsóként az udvarba. Mellette ismeretlen férfi ült.
– A lánybulinak fuccs – zsörtölődött Kati.
Ami mosolyogva állt eléjük:
– Engedjétek meg, hogy bemutassam nektek a vőlegényemet.
Barátnői tágra nyílt szemmel hallgatták. – Hát igen – folytatta – fiatalabb, mint én. Fiatalabb 12 évvel.
