(fotó: Szöllősi Mátyás)
Lajkó Félix zenéjének szeretete sokakat köt össze szerte a világban. Novemberben Félix szólókoncertet adott Japánban. A hegedűművész improvizativitásban való alámerüléseit a Vołosi lengyel népzenei együttessel Varsóban elragadtatás övezte. Idei évzáró koncertjén vadonatúj zenekarával lépett színpadra a budapesti BOK Csarnokban, ahol elkápráztatta a közönséget.
Tokióba koncertezni hívták, s a tervek szerint a jövőben több szóló is követi majd, mert a Lajkó-féle zene elemi érintése maga köré gyűjti a rajongókat és a szervezőket egyaránt. Min Tanaka japán butoh-táncossal való többéves színpadi együttlétüknek köszönhetően Félix már járt a felkelő nap országában. A közös munka ugyan nem volt betervezve, de ezúttal sem maradt el. A performance
különös helyszínének hangulata össze illett az általuk megjelenített világgal.
– Tokióban, egy színházban léptünk fel, a színpad hátsó részét mozgó paravánnal takarták el, ami az előadás végén szép lassan kitárult, hogy a város teljes pompájában mutassa meg magát. Lenyűgöző látvány volt. Ezt követte egy performance, Mito városka Művészeti Múzeumának udvarán, ahol csatlakozott hozzánk Fujiko Nakaya ködszobrász. Én az épület felső teraszát szemeltem ki magamnak, alattam, s körülöttem mindenütt köd gomolygott, semmit sem láttam a Tanaka táncából, és azt sem érzékeltem, hogy a gomolygó felhők kicsapódásától a nézők láttak-e valamit. Magam elé képzeltem, hogy mit csinálhat Tanaka, hogy játszik a köddel, eltűnik majd hirtelen előbukkan a fehérségből, én meg játszottam a hangokkal. Mi annyit dolgoztunk együtt, hogy tulajdonképpen az sem zavart, hogy nem látom őt. Olyan valószínűtlen jelenség volt mindez, szabad improvizáció. Számomra nagy ajándék Min művészetének közelsége, ugyanakkor barátsága is. Jövőre Magyarországra és Franciaországba készül, ahol újra lesz alkalmunk együtt játszani. Egy dokumentumfilmet is készítenek róla, amiben én is valamilyen formában részt veszek majd.
Ha más közegbe, ezúttal Japánba ágyazódik az ember, az hat rá, esetedben a zenédre is.
– Ha az ember kiteszi a lábát Európából, az önmagában is élmény. Japán jóval meditatívabb világ, mint az európai. Valószínűleg kihallani a zenémből, hogy elég sok japán zenét hallgatok. Az én muzsikámban megszólal a pentaton menet, az ötfokú skála, ami gyakran felszakad a japán zenében is. Erre a műsorra különböző témákat rögtönzéssel kötöttem össze. A japán szervezők egyébként már előre megírták, hogy jól szól a hangversenyterem, jó a hangzása. Amikor egyedül állok a színpadon a hegedűmmel, erősen kell koncentrálnom, hogy minél jobban játsszak.
A közönség mennyire érezte és értette a zenédet?
– Ilyen hálás közönséggel ritkán találkoztam, életemben ennyit nem dedikáltam, mint itt, a koncert után. Az emberek megvették a lemezem, szépen sorba álltak, fényképezkedtek velem, körülöttem topogtak, éreztem, hogy a koncert nagy hatással volt rájuk. Szerintem sok mindenre ráéreztek és sokat megértettek a hegedűjátékomból, nem biztos, hogy éppen azt, amit az európai közönség, de ezen nem kell csodálkozni, hiszen annyira különbözik a kultúrájuk a miénkétől. Arról is tudok, hogy alakult náluk egy Japanese fanclub of Lajko. Szeretik a zenémet.
Ezúttal a családommal mentem ki, és hálás vagyok azért az együtt töltött pár napért, s a városért, amit itt láttunk. Tokió régi és új városnegyedében is szétnéztünk, hihetetlenül sok ember nyüzsög itt. Megnéztük a szentélyeket, elmentünk az óriás Buddhához. Megszerettük a japán konyhát, de egy idő után telítődik vele az ember. A lányomat minden érdekelte, később azt mondta, élete egyik legszebb élményeként tartja számon ezt a kiruccanást.
A magyar sajtóban vonós rocksztárokként emlegetett Vołosi muzsikájával tökéletes összhangot alkottatok, a lengyelországi, nemzetközi zenei fesztiválon. Ez volt a következő állomás.
– Jó zenészek, és úgy viselkednek, ahogy egy együttesben kell, egymásra utalva megpróbálnak valami közöset csinálni, ugyanakkor elhiszik és elfogadják a vendégük játékát. Két éve játszom velük, azt szokták mondani, olyan stílusú nóták ezek, melyek „egyszerre modern és tradicionális, klasszikus és népi, kárpáti gyökerekkel rendelkező jazz improvizáció.” Tulajdonképpen jól begyakorolt nóták, lemezfelvételt is csináltunk, január-február környékén jelenik meg.
Most értél haza Budapestről, nagyszabású évzáró koncertedről, az ismertető szerint „Új zenei szöveg, új zenésztársak és új hangulatok”. Milyen okból támadt kedved egy új együttessel játszani és „mi kívánta benned” ezt a felállást?
– Mindig benne volt a pakliban, hogy egyszer kialakul egy klasszikus felállás: dob, gitár, cselló, nagybőgő, fúvósok és persze a hegedű. Nemcsak a hangszerek a lényegesek, hanem a zenészek, az improvizációban jártas, magas színvonalon játszó zenészegyéniségek. Az új felállásban Sidoó Attila gitározik, vele már többször léptem fel, duóban is szívesen játszunk együtt. A zenekar ígéretes tehetségei: Kertész Endre, aki eddig színházakban és kortárs előadásokban bontakozott ki, csellózik, a fiatal alkotóerő, Czirják Tamás dobol. Akiket már korábbról ismertem és volt szerencsém velük muzsikálni: Barcza Horváth József neves budapesti jazz-nagybőgős, Bizják Gábor közismert kürtös, és Mazura János, számomra egy tuba-guru, Amerikában mesterkurzusokat is tartott. Azért esett rájuk a választásom, mert remek zenészek, akiknek nem kell sokat magyarázni, bemutatom nekik a nóták szerkezetét, utána már csak jól kell játszani. Nem véletlenszerűen verődtünk össze, ez egy tudatos zenekarépítés volt. Játszunk kisebb felállásban is, december harmadikán, hétfőn a Debreceni Református Nagytemplomban ugyanezeket a számokat adtuk elő bőgőn, gitáron és hegedűn, adventi hangversenyünkön.
Hogyan alakult ki ez a zene, és mennyiben más, mint az előzőek?
– A dalok nagy része új szerzemény, egy részét Sidoó Attilával raktuk össze és játszottuk a nyáron, de ezúttal szellemileg szabadabban szólalnak meg a szépség és energikusság által, nincsenek benne kötöttségek. És nem az ellenképe annak, amit eddig csináltam. Csupán letisztultabb, egyszerűbb, hallgathatóbb, népszerűbb nóták, amiket élvezettel játszunk. Az egyik ismerősöm a koncert után azt írta a neki legszebb számról, hogy egy szürreális óceánjáró bárzenéje. A közönség kedvezően fogadta. Egyébként a Gödöllői Királyi Kastélyban lesz egy évzáró koncert, amit már pár éve rendszeresen megtartunk.
Mi van még a tarsolyodban?
– Legközelebb Azerbajdzsánban koncertezek, ahol még nem jártam, de most eljutok oda is, amit eddig a fantáziámmal színeztem ki. Az mindenféleképpen jóleső érzés, hogy eljuthatok a világ különböző pontjaira, akár Azerbajdzsánba, akár Japánba, vagy éppen Varsóba, bárhová sodródok, a zeném, a játékom élményt nyújt a közönségnek, az egyre érzékenyebb közönség be tud fogadni. És ez nem az a fajta zene, ami szokványos. És mégis, az emberek kíváncsiak rá, és a személyemre is. Annak is örülök, hogy telt ház előtt zajlanak a koncertek.
