2024. március 28., csütörtök

Az önazonosság és a hitelesség mezsgyéjén

Mit jelent számukra a siker, milyen érzés példaképnek lenni, milyen út vezetett eddig? Ezek voltak azok a kérdések, amelyeket a BeeHome Közösségi Ház legutóbbi Példakép(p) rendezvényén Gubik Korina és Lázár Tibor képzőművészek körbejártak.

Máriás Endre, az est házigazdája kérdéseire válaszolva beszéltek a pályakezdésről, a gyökereikről, a nevelőmunkájuk szépségeiről.

A nemrég Forum Képzőművészeti Díjat kiérdemlő Korina édesapja fuvolaművész volt, ami meghatározta az életét. A középiskolát a Zentai Gimnáziumban végezte el, harmadik osztályos kora után kezdett rajzolni, majd egy év kihagyás után az újvidéki Művészeti Akadémiára került, ahol diplomát szerzett.

Lázár Tibor gyermekkora óta tudta, hogy ezzel akar foglalkozni. Ahogyan fogalmazott: nem ő választotta a művészetet, hanem az választotta őt.

– Nem volt olyan előzményem, hogy egy kiállítás vagy kép hatására határoztam volna el magamat, művészek sem voltak a családban, és a családi rituálék közé sem tartozott a művészetek „fogyasztása” – mesélte, és hozzátette, a szülei gépészek, így talán neki is van „mérnöki agya”, de gépész nem lett volna, viszont visszatekintve, egyfajta technokrata volt, aki azt remélte, hogy a technológia megváltást, könnyebbséget hozhat az emberek számára. Ahogyan felnőtt és tapasztaltabb lett, rájött, hogy ez egyáltalán nincs így, de sokkal izgalmasabb az a kérdés, hogy ezt a technológiát etikailag miképpen használjuk, s itt közbeléphet a művészet. Az est vendégeinek a szülei egyébként mindkettejüket igyekeztek lebeszélni a művészi pályáról.

– Egy tapasztalt művész próbálta a gyerekét lebeszélni arról, hogy művész legyen, de belátta, hogy én ezt akarom – jegyezte meg Korina.

Ami a sikert illeti, Korina számára ez komplex dolog, mivel szerinte sok mindennek kell összeállnia ahhoz, hogy az ember minden tekintetben sikeresnek érezze magát, de nem gondolja, hogy a jelenlegi állapota lenne a maximuma, amit nyújtani tud.

Tibor szerint a siker valamiféle belső elégedettséget jelent, ami veszélyes is tud lenni, hiszen megtörténhet, hogy ha az ember megelégszik önmagával, megszűnik benne a fejlődés igénye.

A vendégek elmondták, hogy képzőművészként és pedagógusként is érzik a példaképűség súlyát és felelősségét, mert sohasem lehetnek biztosak abban, hogy napról napra meg tudják-e állni a helyüket a diákjaik előtt. Arról is beszéltek, hogy diákjaik közül sokan a középiskola elvégzése után is tartják velük a kapcsolatot, és kikérik a tanácsukat. Ez azt bizonyítja számukra, hogy fontos szerepet játszanak az életükben – ecsetelték, hozzátéve, ehhez az is hozzájárul, hogy a Bolyai Tehetséggondozó Gimnáziumban sokkal többet vannak együtt a tanulókkal, mint más intézményekben, ráadásul a képzőművészeti szakon ennek az időnek a jelentős részét nem a tanteremben, hanem a műteremben töltik, ami egészen másféle kapcsolatot eredményez.

Korina és Tibor egyben az önazonosság és a hitelesség lényegességére is felhívták az est résztvevőinek a figyelmét: mind művészként, mind pedagógusként nap mint nap önmagukat, a saját értékrendjüket kell a fiatalok elé tárniuk, mivel csakis így tudnak olyan hatást gyakorolni rájuk, ami a fejlődésüket szolgálja.