Az új munkám velejárója a sok utazás. Jövök-megyek, változatos a munkarendem. Ennek folyományaként változatos időpontokban érek haza. A napok múltával egyre érdekesebb kép fogad otthon.
Mindenki megszokta, hogy otthon vagyok, jut időm mindenre. Az én dolgom volt a mosás, főzés, takarítás, a kert rendezése, a fűnyírás, a család ügyeinek intézése, minden fontos dolog számon tartása.
Ez most kicsit megváltozott. Vagyis nagyon. Keveset vagyok otthon, olyankor is inkább játszunk, sétálunk egyet, és a fejetlenség egyre nagyobb. Nem, nem azért, mert én nem tartok kézben mindent, megy ez nélkülem is. Csak mindannyiunknak hozzá kell szoknia ahhoz, hogy ezentúl nem működik a régi rendszer.
Pepe lázad leginkább az új menetrend ellen, nem örül, hogy nélkülem múlik el a napja. Reggelente olyan bánatos bociszemekkel mered rám, miközben erősen kapaszkodik a lábamba, hogy nem lehet nem sajnálni. Ezért, amikor hazaérek, igyekszem kiengesztelni. Játszunk, olvasunk, az udvaron téblábolunk egy kicsit. Vagy csak összekuckózunk. És ő mesél, mesél, mesél…
De nem sokat hallok belőle, mert addigra Sára is előkerül, ő is szeretné velem megosztani a nap eseményeit. Egy ideig mindketten mondják egyszerre, aztán összevesznek, kié az elsőbbség, ki mesélhet elsőként. Végül mindkettő megpukkad, és végre köszönhetek a Zembörnek is. Mert eddig ő még nem jutott szóhoz, és, már tapasztalatból tudjuk, nem lesz sok időnk, mert a duzzogás nem tart sokáig, erősebb annál a közlési kényszer a csemetékben. Nagyvonalúan legyintünk egyet, majd estére. Abból, persze, nem lesz semmi, de fő az optimizmus.
Az, hogy dolgozom, nem csak a családi életünket változtatta meg. Újra kellett osztani a ház körüli teendőket is. És ez nem ment/megy zökkenőmentesen. A társaságnak időbe tellett felfogni, hogy tényleg nem vándorol el a zokni a szennyesbe, a szemét sem viszi ki magát, a játékot is annak kell előkerítenie, aki elrakta. Így, két hónap elteltével is, komoly hiányosságok vannak a rendszerben. Ők még a csodára várnak (de minimum rám), én meg csak zsörtölődöm, hogy nincs elrakva, nincs kidobva, nincs a helyén, nem úgy csinálták, ahogyan azt kell… Pedig jól megcsinálják, ha végre ráveszik magukat, csak éppen nem úgy, ahogyan én szoktam. Ezt pedig nagyon nehéz elfogadni. Vagyis inkább szó nélkül hagyni, vagy, hogy nevén nevezzem: nehéz átengedni az irányítást. Sok-sok éve én irányítom a családot. Közösek a döntések, mindent megbeszélünk, csak éppen én szerveztem az életünket, én tartottam számon mindent. Én voltam az irányítóközpont. Nem volt ez olyan nagy dolog, de azért most látom, mégis mennyit jelentett ez nekem.
Szóval, még tart az átállás az új életformára. A fejlődés nem ugrásszerű, de azért látható. Időnként a porszívó is előkerül (bár igen ritkán, és komoly ösztökélés hatására), valaki meglocsolta a szobanövényeket, avar is lett gereblyézve, a fa is bekerül apránként a fásba, a ruhákat is kiteregette valaki, néha elmosogatnak. Én pedig nem kifogásolom a mosogatás milyenségét, úgy teszek, mintha nem látnám, hogy már megint nagyjából lett letörölgetve a polc, és nem veszem észre, hogy Pepe már megint eggyel több rajzit nézett, mint amennyiben megállapodtunk. Ez a legnehezebb. Engedni, engedményeket tenni, elfogadni, nem szólni felesleges dolgokért. Pedig meg kell tanulni, mert csak így működhetünk jól.
