Talán másoknak is hiányoznak még a régimódi kisboltok kedves eladóikkal, illatukkal és a személyre szabott „hogy van, Annus néni, mit csinálnak az unokák”-féle kérdésekkel. A rég lehúzott redőnyök mögött már semmit sem találnánk az egykori portékákból, hacsak a bontóerők által hátrahagyott huzaldarabokat s szomorkás vödröket nem. A családi boltocskák hagyományos kora lejárt, újjászületésük ideje pedig még nem jött el, mert egyelőre kevesebben vannak, akiknek hiányzik a helyi hitelesség s a vele járó élőszó melegsége. Az ifjabb nemzedékek többsége még együtt úszik a világszintű kommunikációs nihillel, az automatizált individualizációval, s egyelőre még arról sincs fogalma, mitől szenved, mi hiányzik neki. Így a multinacionális, de legalábbis regionális óriáscégek szinte mindent s mindenkit könnyedén saját aklukba terelhetnek.
Az így előálló monopolhelyzet megnövekedett nyelvi-kulturális felelősséget is jelent(hetne). Mégis az indulásukban és tulajdonviszonyaikat tekintve (legalább részben) magyar cégek esetében e zárójelet szívesen kihúznám, mert az ő jelenlétük nemcsak felelősség, hanem lehetőség is a Kárpát-medence kisebbségi magyar területein, sőt általában is e tájék őshonos kisebbségek lakta, történelmileg többnyelvű területein. Ezért is keserű a tapasztalat a horgosi Mol-kúthoz érve, a Görögországba is áramló nagy nemzetközi tömeg közepette, hogy egyetlen magyar feliratot, egyetlen magyarul is tudó kiszolgálót sem találtunk. (Horgos, miként a környéki falvak és a szecesszió valamikori magyar fellegvára, Szabadka, abszolút vagy relatív magyar többségű.) A helybeli magyaroknak meg főleg nem mindegy, hogy a helyi „nyelvi tájkép” javításához mennyiben járulnak vagy nem járulnak hozzá a régióban jelen lévő, magyar hátterű óriáscégek. A turista továbbmegy, a helybéli magyar marad. Marad, ha van, ami otthon tartsa.
Lelkileg ugyanis cseppet sem mindegy, láthatunk-e olyan többnyelvű táblákat szülőföldünk egy-egy részben magyar tulajdonú benzinkútjánál, bankjában, üzletláncánál, melyeken anyanyelvünk is megjelenik. (Szögezzük le, a környező államokban sehol sincs egyértelmű jogszabályi akadálya annak, hogy a mosdó, a töltőállás, a kávézó feliratai többnyelvűek legyenek, különösen nem ott, ahol az adott nemzeti kisebbségek nyelvhasználatáról szóló törvényi rendelkezések is érvényesíthetők. Székelyföldön az abszolút többség, Vajdaságban az autonóm státus miatt egyszerűbb a helyzet, de egyetlen olyan szomszédos kisebbségi magyar terület sincs, ahol eleve tilos lenne közérdekű magyar feliratok, cég- és termékjelölők kihelyezése.)
Jó tizenöt éve egy felvidéki, akkor még piros-zöld színvilágú Mol-kútnál kéretlen is lelkendezett egy dolgozó, magyar autónkat látva, milyen öröm, lelki újjászületés számára, hogy Mol-overállban, magyar irányítású cégnél dolgozhat. Egyike volt annak a pár százaléknak, akik a valamikori zólyomi magyar közösség mára mákszemnyi diaszpórájába tartoznak. Mi pedig kéretlen is osztoztunk örömében. Aztán a szlovákiai Mol-kutak visszavedlettek slovnaftos sárga-feketére. Szerencsére azért magyarul is tovább él a társaság Stílus és Lendület magazinja. Beszédes, hogy a felvidéki szlovák s az erdélyi román nyelvű példányok mellől szinte mindenütt hamarabb elviszik a magyar változatot. Egy szó, mint száz, nyilvánvaló nemzet- és kisebbségmegtartó erő, ha anyanyelvünket szorongások nélkül használhatjuk kisebbségben, a családi otthon falain túl is. Ha még munkahelyen is boldogulunk vele, ideális állapot. Ezzel szemben a nyelvi félelmekkel fokozott kenyérgondok az asszimiláció erősödéséhez és elvándorláshoz vezetnek, hiszen azt a felismerést szülik, magyar nyelven nem jutunk előbbre. Így lehet egy (regionális) multi többnyelvűségi példája közvetlenül és közvetve is iránymutató, közösségformáló. Vagy közösségromboló, ha nem él a történelmi nyelvpolitikai lehetőséggel, mely terjeszkedése közben a Kárpát-medencében megadatik.
